Én
először bukásként éltem meg. Úgy éreztem, hogy azt, amit
felépítettünk, elrontottam. Tudod, a mese nem úgy szólt többé,
hogy éltek boldogan, amíg meg nem haltak. Persze a fájdalom és
gyász mellett, tudtam, hogy ez az én döntésem.
Felnősz,
házasság, gyerek, család. Ez így önmagában még nem recept a
boldogságra. Nem volt jó mintám, bár anyám nagyon igyekezett és
szeretett, apám viszont alkoholista volt. Próbáltam én is jól
csinálni, amennyire akkor képes voltam, elhatároztam, hogy majd én
megmutatom, hogyan kell, de nem vettem észre, hogy aki
csinálja,
az csak az egyik részem. Más részeim viszont, valamilyen irányt
szomjazva figyeltek. Aztán mégsem sikerült, nekem nem sikerült.
Még
ma is zajlik ennek a feldolgozása a gyerekeimben, de mellette
rengeteg olyat kaptak, amihez éppen a válás kellett. Ha ez nem
történik velünk, én magam is egészen más lennék. Azoknál a
házasságoknál, amelyek idejekorán megköttetnek, nincs
lehetőségük az embereknek, hogy kipróbálják önmagukat. Hogy
egyedül éljenek, hogy kipróbálják az önállóságot, élményeket
szerezzenek. Én egyből egy közösbe érkeztem, a gyerekek
születése után nem volt önálló keresetem. A klasszikus
felállás: apa keres, anya pedig otthon van.
Kiszolgáltatottság?
Egyrészt
igen, másrészt, ha van egy jól működő kapcsolat, akkor nem
feltétlenül éljük meg kiszolgáltatottságként. Amikor a
gyerekeket vártuk, vagy éppen kicsik voltak, nem annak éltem meg.
Egy kettős motor voltunk. De tény, hogy van olyan része a
családvállalásnak, amiben a kiszolgáltatottság megjelenik.
Mi
akadályozott meg akkoriban, hogy alászállj, hogy a mélységgel
kapcsolódj?
Nem
tudtam, hogyan tegyem. Néha kiültem a padra, vagy az erdőbe, jó
volt, de hiányzott valami. Nem tudtam, hogyan kapcsolódjak. Senki
nem mondta, hogyan kell csinálni. Nem volt meditáció, női kör,
nem voltak társak, nem volt internet, hogy kutakodjak.
Próbáltam
egy református gyülekezetbe járni, próbáltam a biblia felé
fordulni egy rövid ideig, de nem vitt előre. Válságba kerültem
és azután bukkantak fel más lehetőségek. Akkor jött a dúlaság
és ott találtam valami olyat, ami nekem nagyon jó volt. Akár maga
a női közösség, akár a misztériumokkal való találkozás. Azt
éreztem, hogy ez nagyon fontos, hogy kapcsolódni tudok egy csomó
mindenhez, amihez addig nem.
Mi
vezetett mégis a váláshoz?
Sok
minden történt egyszerre, ami egyrészt nagyon jó volt, másrészt
viszont utólag úgy látom, hogy akkoriban mindezt nem tudtam
beintegrálni a házasságomba. A férjem egyébként mindenben
támogatott, mellettem állt. Mindig készen állt, hogy a
gyerekekkel legyen, amikor nekem mennem kellett. Érezte, átlátta,
mennyire fontos, amit csinálok, hogy ez egy szolgálat,
elhivatottság, Tudta, mennyire fontos, hogy segítséget kapjanak a
nők. Sokat beszéltem neki erről.
(...)
Sokat
gondolkodtam a házasságom ideje alatt, hogy talán velem van a
hiba? Én nem vagyok elég szenvedélyes? Mi az, ami ezt az egészet
mozgatja?
Persze
ott vannak a magyarázatok: a gyerekek, a fáradtság, de nem ezekről
van szó, nem ez a lényeg! Az a kérdés, hogy anyaként, nőként
tudok-e önmagammal lenni? Tudok-e úgy önmagammal lenni, hogy
táplálom a bennem élő érzékiséget, ragyogást és meg tud-e
születni az a tűz, amire egy férfi képes reagálni.
Meg
kell tanulnunk, hogy igenis van ilyen és ezt hogyan kell csinálni.
És aztán megéreztem, hogy a szexualitás ott van bennem, átjár,
kitágít, felszabadít, átjárhatóvá tesz.
Azt
gondolom, talán most van az a kor, amikor ezt egyáltalán lehet,
erre generációkon át nem volt lehetőség.
Igen,
éppen tegnap előtt beszélgettem anyukámmal és sírt. Azt mondta,
hidd el, ezt nálunk nem lehetett, nem lehetett arról beszélni,
hogy szex, és gyakorlatilag teljes tudatlanság volt mindenről.
Arról, hogy neki öröm lehet a szexualitás, hogy maszturbálni
normális. Arról is beszélgettünk, hogy én hogyan tudom ezeket
megbeszélni a lányommal. És ő ezt nagyon sajnálja, hogy neki ezt
nem lehetett.
Néha
olyan fájdalmas helyzeteket élünk át! Nem tudjuk, hogyan lehet
hozzáférni a boldogsághoz, nincs leírva, nincs rá recept, egy
csomó mindent át kell élni ahhoz, hogy ezt felfedezzük.
A teljes interjú a könyvben olvasható:
EREDENDŐ ERŐ - NŐK A XXI. SZÁZADBAN (GONDOLATOK, INTERJÚK)