 |
Életereje, dalai, meséi töltötték be gyermekkorom éveit.
Mennyire szerettem, ahogy áradtak belőle a szavak! Főzés, mosás, takarítás közben is fáradhatatlanul szőtte a történeteket, az életmeséket, a csodákat, a varázslatot és a valóságot. Emlékszem, ahogy mesélés közben néha együtt kuporogtunk a szoba félhomályában, miközben lélegezni is alig mertem az izgatottságtól.
Ő jelentette számomra a levegőt, sokszor a szó szerinti túlélést. Végtelen gyengédséggel szemlélte gyermeki énem féktelenségét, határtalan szeretettel óvta ártatlan világomat, azt a világot, ahová a többi felnőtt nem tudott vagy egyáltalán nem is akart belépni.
Hetekkel azelőtt, hogy kiderült volna a diagnózis, talán életemben először, igazán szomorúnak láttam. Biztos vagyok benne, hogy már jóval előbb tudta... és abban is, hogy egy ideje
menni készült. Nem akartam tudomásul venni! Bár nem voltam már kisgyermek, mégsem tudtam elhinni, hogy elmehet, hogy magamra hagy, hogy nem hallom többé élettel
teli nevetését.
A történeteknek hirtelen vége szakadt. Belém mart a szavak, a dalok, az önfeledt nevetés hiánya, a kiüresedett csend némasága. Jóval később értettem csak meg, mennyi mindent őrzött még a lelkében, de mire elég érett lettem ahhoz, hogy számtalan kérdést tegyek fel, már nem tudtunk beszélgetni.
Apai nagyanyám közel száz évvel ezelőtt olyan életszemlélettel bírt, ami a nők nagy többségének még ma is kihívást jelent.
Fiatalon házasodott, fiatalon is szült, nem sokkal ezután pedig olyan lépésre szánta el magát, ami akkoriban egy nő részéről gyakorlatilag elfogadhatatlan volt. Nem volt hajlandó eltűrni férje kicsapongásait, a méltatlan bánásmódot, a nőiségében, anyaságában megalázott feleség szerepét, így hát kitessékelte őt a közös életükből. Vállalta, hogy egyedül neveli a gyermekét... 1925-ben. Elképzelni sem tudom, mit élhetett át akkoriban, csak annyit tudok, évekre volt szüksége, hogy újra képes legyen valakit közel engedni magához. Így talált rá a szerelem, és így lett egy osztrák vendégmunkás az én drága nagyapám. Amikor apám is jelezte
érkezését, valahogy rendezni kellett a dolgokat.
Abban a korban elképzelhetetlen volt, hogy egy nő válást kezdeményezzen. A hatályos törvények nem adták meg neki ezt a jogot, ezért nagyanyámnak nem volt más választása, mint felkeresni a férjét, és valahogy egyezségre jutni, hogy végre törvényes hitvese legyen a nagyapámnak. Annak ellenére, hogy éveken át még csak nem is találkoztak, a férje hallani sem akart a válásról. Így aztán házasságuk – papíron továbbra is fennmaradt, miközben nagyanyám már rég egy másik férfival élt együtt. Ebbe a kapcsolatba érkezett meg apám, aki születése után hat évig élvezhette a család nyújtotta biztonságot.
A háború kitörésekor nagyapám negyvennyolc órát kapott, hogy elhagyja az országot. Szerette volna, ha mindannyian mennek, de a bizonytalan politikai helyzetben nagyanyám nem vállalta a kitelepülést. És, bár ezúttal nem teljesen a saját választása volt, ismét egyedülálló nő lett, immáron két fiúgyermekkel és a háború borzalmaival. Végül évtizedek teltek el, mire újra találkozhattak.
Felnőttként sokszor elgondolkodtam, vajon hányan súgtak össze
a háta mögött, hányan tettek rá megalázó megjegyzéseket, hányan kurvázták le csak azért, mert nem simult bele mindabba, ami a társadalom többsége által megszokott és általánosan elfogadott volt. Kellő tartással és önbecsüléssel lépett át azokon a társadalmi szabályokon, amelyek a nőket súlyos korlátok közé kényszerítették. Kortársai többségét valószínűleg majd szétvetette az irigység, a düh, mert nagyanyám példája saját kiszolgáltatott sorsukra, megalázottságukra és egyben gyávaságukra is emlékeztette őket.
Azt is láthattam a családomban, mivé válhat a női erő adománya, ha nem tudunk méltó módon bánni vele. Nem tartott rövid ideig, és nem volt fájdalommentes, de azt hiszem, megtanultam, hogy a velünk született eredendő erő hogyan szolgál, és hogyan pusztít.
A metamorfózis ritkán kíméletes, és nem volt ez másként az én életemben sem. Karcos, igazságtalanságokra kihegyezett érzékeim sokszor zavarba ejtették a környezetemet. A lelkem mélyén mindig is biztos voltam benne, hogy nőnek lenni sokkal többet jelent annál, mint amit a kultúra a maga nem túl széles vásznú képernyőjén elénk tár. Biztos voltam benne, hogy a nőiség sokkal több ennél a kivetített, elvárásokkal teli, élettelen állóképnél.
Igyekeztem mindig meghallani a bensőmből fakadó, hol csendesebb, hol erőteljesebb hangokat, amelyek sokszor kérdések formájában bukkantak fel.Éreztem, szüntelenül üvölt bennem valami, hogy észrevegyem, hogy rátaláljak. Nem engedett megalkudni, én pedig eldöntöttem, hogy teljes lényemmel fogok élni!
Ki kellett bontanom a bennem élő eredendő szégyent, hogy aztán később lépésről lépésre felválthassa a felfedezés öröme, a rácsodálkozás a nőiség varázsa, ereje, szépsége, amelyet fokról fokra megtapasztaltam, és amely végül mély tiszteletet ébresztett bennem.
Így tudott kibomlani az eredendő erő. Ma már nagyon büszke vagyok arra, hogy nőnek születtem, hogy nőként élhetek, nőként lehetek jelen ebben a fájdalmas-gyönyörűen változó korban. A felfedezés, a kaland nem ért véget, addig tart, amíg lélegzem.
Megtanultam, ha vágyom valamire, ha el akarok érni valamit – bármi legyen is az –, akkor nem kifogásokat kell keresnem, nem másokat kell hibáztatnom, hanem cselekednem kell. Ennyi. Ez a titok. Tenni azt, ami belőlem, a lényem mélyéből fakad, és ha ehhez arra van szükség, akkor szembemenni az egész világgal. Teljesen mindegy, hogy 1925-öt vagy 2017-et írunk!
Megtanultam azt is, hogy teljes mértékben lényegtelen, mit vár el a társadalom, milyen korban élünk, mely szabályokat illene vakon követnünk, mit kíván meg a rend,hol a nő helye,mi a dolga. Egyszerűen nem számít!
Elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy életem nagyon fontos éveit nagyanyám mellett tölthettem! A mai napig merítek az emlékéből, a vele töltött időszak mozzanataiból, élete történetéből, és közben tudom, hogy ez az örökség felelősséggel is jár. Ami engem illet, nem élhetek méltatlanul, mert beszennyezném mindazt, amiért ő már megküzdött.
Mia vagyok. A nevem azt jelenti rebellis...lázadó. Ez a lázadás jelenti számomra az inspirációt. Emlékezni segít... Emlékezni az Aranykorra, melyet nem a történelem könyvek lapjai, hanem kollektív emlékezetünk, lelkünk mélye rejt.
Az Aranykor - belső Alkímia.
A feminin erő mélységbe hív, kifürkészni a lélek, a világ titkait, élni a belső Alkímiát, felfedezni az Aranykor esszenciáját, amelyre mindannyian kiéheztünk az elmúlt századokban.
