Mit keresnek a sámányhagyományok a modern terápiás módszerek eszköztárában?

A sámánhagyományok hosszú évezredek óta az emberiség kísérői, mint elsődleges és legelterjedtebb gyógymódok, legyen szó akár a testről, akár a lélekről.
A keresztény dogmák megerősödésével e gyógyító hagyomány tiltottá, bűnössé vált.
Tűzzel-vassal igyekeztek megsemmisíteni őseink bölcsességét, és mindazokat, akik birtokában voltak a gyógyító erőknek, az ősi tudásnak.

Szerencsére ebben a viharos jelenkorban, egyre erőteljesebb híd épül a sámánizmus, a spirituális gyakorlatok és a modern tudományos kutatások között.



Dr. David Hammerman Integrált sámáni módszerek a pszichoterápiában című írásában így fogalmaz:

A sámáni gyakorlatok alkalmazása során a terapeuta hídként működik, táncol a különböző gyógyítói felfogások között, összeköti a hétköznapi valóságot és a nem mindennapi, spirituális világot. A terapeuta egyben felfedező is, új metodikát, új megközelítéseket hoz a pszichoterápiás folyamatba tovább tágítva ezzel a gyógyulás határait.

Számos kutatási központ vizsgálja a sámángyógymódok, a transzállapotok, az imák és meditációk idegi, neurobiológiai hatásait. És ez egy hihetetlenül fontos pillanat!

Ma ugyanis több ember szenved pánikbetegségtől, depressziótól, szorongástól, mint eddig valaha. Egyre több fizikai tünet üti fel a fejét, és egyre több ember életében alakul ki gyógyszer- alkohol – vagy egyéb függőség.
Sokunk számára a világ veszélyes, bizonytalan vagy akár élhetetlen teret jelent.
A nap, mint nap bennünket ért hatások néha egyszerűen elérnek egy olyan határt, ahol időnként úgy érezhetjük, elég, ez már túl sok. A bolygó és maga az emberiség drámai változásban van. Az átmenet pedig sosem könnyű!

A stressz, a megszámlálhatatlan toxin, amelyekkel naponta találkozunk degeneratív elváltozásokat okozhatnak az agyi területeken.

A jó hír az, hogy akárcsak testünk más szervei, úgy az agyunk is képes a megújulásra.
A kutatások ma már egyértelműen bizonyítják, hogy létezik olyan folyamat, mely az agy magasabb működését és egyben a gyógyulását is eredményezi.
Ez a jelenség a neuroplaszticitás, ami azt jelenti, hogy az emberi agy képes új idegsejteket és új idegpálya kapcsolatokat létrehozni.

Andrew Newberg neurológus számtalan kísérletet végzett, hogy feltérképezze a különböző mentális állapotok és a velük párhuzamosan zajló agyi tevékenységek közötti kapcsolatot. Kutatásai során arra a megállapításra jutott, hogy a megváltozott tudatállapotokban bizonyos agyi területek vérellátása lecsökken, csökkennek vagy megszűnnek a kognitív funkciók, megszűnik a tér és idő érzékelése.

Ezekben a megváltozott tudatállapotokban a test egy egészen másfajta működésre kapcsol.
Ezen tudatállapotok teremtik meg a neuroplaszticitás számára legalkalmasabb teret.
A hétköznapi világ háttérbe szorul, viszont hozzáférhetővé válnak a hétköznapi tudat számára elérhetetlen tartalmak, felszínre kerülhetnek olyan elfojtások, amelyek tudattalanul befolyásolják az életünk számos területét. Megmutathatja magát és meg is szelídülhet egy-egy belső démon. Megtapasztalhatjuk, mi rejtőzik a megszokott időn és téren túl…

Andrew Newberg és Eugene d”Aquili a „The Mystical Mind” címet viselő, közösen írt könyvükben olyan kérdéseket érintenek, hogy milyen biológiai mechanizmusok működnek a misztikus – és transzállapotok során, vagy hogyan tapasztalja meg az elme a szentséget, van-e a vallásnak evolúciós szerepe, stb?

Dr. Alberto Villoldó és Dr. David Perlmutter a „Power Up Your Brain” című közösen megírt könyvükben nemcsak a neuroplaszticással kapcsolatos kutatási adatokat, hanem egy különleges programot is megosztanak velünk, amely a test-lélek-elme holisztikus szemléleten alapuló gyógyulását szolgálja.
Ennek a protokollnak éppen úgy a részét képezi a speciális táplálkozás, ahogy a meditációs – és mozgásos gyakorlatok, a sámángyakorlatok, a koncentráció, vagy jelenlétgyakorlatok.

Dr. Alberto Villoldo az az orvos-antropológus, akinek a közbenjárására a dél-amerikai sámánok gyógyító rítusai ma már elérhetőek a nyugat embere számára is.

Hogy ez mit jelent?

Ősi rítusok korunk emberére hangolva: KLIKK IDE

2016-ban Suffolk-ban (Anglia) Sámáni megközelítések a modern pszichoterápiában címmel zajlott egy konferencia, ahol Dr. Angela Cotter jungiánus terapeuta, Christa Mackinon szociálpszichológus, klinikai hipnoterapeuta, Dr. Tim Read pszichiáter, pszichoterapeuta valamint Laurie Slade analitikus terapeuta tartottak előadást arról, hogyan szövik bele a sámáni eszközöket és módszereket több évtizede tartó terápiás gyakorlatukba.

Az ember magányosnak érzi magát a világban, mivel kívül rekedt a természeten, és elveszítette a természet jelenségeivel való érzelmi ’tudattalan azonosságát.’ (…)
A folyóban nincs többé szellem, a fa már nem az ember életforrása, a kígyó nem a bölcsesség megtestesítője, a hegyi barlangban már nem laknak démonok. Nem szólnak az emberhez a kövek, a növények, az állatok, és az ember sem szól hozzájuk abban a hitben, hogy azok majd megértik őt. A természettel való kapcsolatát elveszítette, és ezzel együtt elveszett a szimbolikus kapcsolatból fakadó rejtett érzelmi energia. (C. G. Jung)

Mindannyiunkban él egy belső sámán, aki arról suttog, hogyan emlékezhetünk vissza arra az időre, amikor még hallottuk a kövek, a növények, az állatok, a csillagok hangját.
Arról suttog, hogyan vállaljunk felelősséget az életünkért, az életért, hogyan kapcsolódjunk végtelen lélekrészünkhöz, hogyan érhetjük el a bennünk ősidők óta ott rejtőző bölcsességet. Hogyan ismerhetjük fel, azokat az érzelmeket, amelyeknek egyáltalán nem vagyunk a tudatában, mégis befolyással bírnak a hangulatainkra, a mindennapi történéseinkre, benne vannak a döntéseinkben akár tudunk róluk, akár nem.

A belső sámánunk megismerteti velünk azt az életenergiát, melyről Jung is beszél a fenti idézetben. Megtanítja, hogyan bánjunk vele, hogyan legyünk egyszerre fizikai és spirituális lények, mert ez a kettő nem választható szét, még akkor sem, ha az elmúlt századok tudatosan ebbe az irányba akartak kényszeríteni bennünket.

Elődeink az életet megtapasztalások és változások láncolatának tekintették.
A minden létező iránti tiszteletről, az élet tiszteletéről beszéltek, és bölcsességük ma is segíthet elboldogulni a mindennapok útvesztőiben.
Új perspektívákat ismerhetünk meg, olyan világba léphetünk, amely a racionális elme határmezsgyéjén kívül található, és amely sokkal elevenebb, mint ahogy azt valaha is képzeltük volna.

Várunk szeretettel a november 24-25-26-án tartandó programunkon, a részletekért KLIKK IDE!

Read More

Samhain, Halottak Napja - Végtelen lényegünk találkozása véges létünkkel.

A végtelen tér és idő fellebbentette fátylát, hogy találkozóra hívja véges életünket.
Apró nyomok bukkannak fel, melyeket eltávozott szeretteink léptei hagytak lelkünk ösvényein.

A kinti világban beköszöntött a hideg, néhol a fagy, a dermedtség. A természet ritmusában a vegetáció tetszhalott állapotba kerül, az élet visszavonul, hogy átadja helyét a csendnek. Annak a csendnek és sötétségnek, ahol a Végtelen Anya méhének legmélyén az élet magvait, a megújulás, az újjászületés erőit hordozza magában  Elmúlás tölti be  a teret...

A legenda szerint a véges és végtelen közötti fátyol elvékonyodik október 31. éjszakáján és három napig nyitva áll.
De többről is szól ez az időszak... Ideje van most egy kis számvetésnek is, lassulásnak, szótlanságnak.
A keresztény hagyomány követői kimennek ilyenkor a temetőbe és halottaik emlékére gyertyát gyújtanak.

De hogyan ünnepelhetnek az ősi hagyományok követői?

• Díszíts fel az otthonod az őszi időszak szimbólumaival, használd  a narancs, a bordó, a fekete, a mély lila színeit, az őszi természet nyújtotta kincseket - lehullott színes leveleket, gesztenyét, díszes tököket, almákat, finom textileket.
• Készíts az ajtódra őszi koszorút.
• Készíts különleges vacsorát.
• Gyújts gyertyákat, mécseseket.
• Csendesedj el és gondolatban hívd meg eltávozott őseid, hogy tartsanak veled.
• Készíts a tiszteletükre egy kis oltárt.
• Engedd, hogy betöltse a teret csend.

•  Menj ki a természetbe egy meditatív sétára. Légy jelen, figyeld meg a színeket, a hangokat, csendes lépteid. Ha természeti közegben vagy, most összegyűjtheted a dekorációkhoz szükséges leveleket és egyéb, természet nyújtotta kincseket.

• Gondolj arra, hogy egy természetes ciklus, egy hatalmas egész fontos része vagy. 
• Emlékezze a családi történetekre, szeretteidre. 
• Fejezd ki feléjük a háládat, hisz mindannyiuk léte elengedhetetlen volt ahhoz, hogy ma itt lehess, e gyönyörű földi világban.
• Érdemes lehet írnod néhány gondolatot.

• Emlékezz vissza a gyerekkorodra, milyen hatások, kalandok és kihívások formáltak azzá, akivé lettél.
• Emlékezz vissza az elmúlt évedre, és fogalmazd meg, hol, mely életterületen szeretnél megújulást. Azt viszont ne akard megmondani, mindez hogyan történjen!!!
• És most tényleg írj! Írj egy mesét önmagadról, egy olyan mesét, amelyben hőssé avatod önmagad.
• És végül adj hálát mindazért, amid van, mindazért, aki vagy, fejezd ki a tiszteleted önmagad és a létezés gyönyörű körforgása felé.

Gárdonyi Géza így fogalmaz:

Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
Az a halott a koporsóban nem én vagyok.

És hogy ki vagyok én?

"Az idő Tüze vagyok én,
Végtelen Oszlop, mely túlél a halálon." (Indián Asszonyok Bölcsessége)

Áldás!

Read More

NAGYANYÁM LÉNYE, EMLÉKE MÉG MA IS A SZÜNTELEN INSPIRÁCIÓ FORRÁSA!

Élt a családomban egy törékeny, gyönyörű asszony. Egy öntörvényű, szabad nő, akinek talán az volt a feladata az életben, hogy bebizonyítsa, a tiltott utak egészen felszabadítóak lehetnek, hogy emberként, nőként nem kell félnünk a választás szabadságától még akkor sem, ha ebben olykor senki sem támogat bennünket.

Életereje, dalai, meséi töltötték be gyermekkorom éveit.
Mennyire szerettem, ahogy áradtak belőle a szavak! Főzés, mosás, takarítás közben is fáradhatatlanul szőtte a történeteket, az életmeséket, a csodákat, a varázslatot és a valóságot. Emlékszem, ahogy mesélés közben néha együtt kuporogtunk a szoba félhomályában, miközben lélegezni is alig mertem az izgatottságtól.

Ő jelentette számomra a levegőt, sokszor a szó szerinti túlélést. Végtelen gyengédséggel szemlélte gyermeki énem féktelenségét, határtalan szeretettel óvta ártatlan világomat, azt a világot, ahová a többi felnőtt nem tudott vagy egyáltalán nem is akart belépni.

Hetekkel azelőtt, hogy kiderült volna a diagnózis, talán életemben először, igazán szomorúnak láttam. Biztos vagyok benne, hogy már jóval előbb tudta... és abban is, hogy egy ideje
menni készült. Nem akartam tudomásul venni! Bár nem voltam már kisgyermek, mégsem tudtam elhinni, hogy elmehet, hogy magamra hagy, hogy nem hallom többé élettel
teli nevetését.

A történeteknek hirtelen vége szakadt. Belém mart a szavak, a dalok, az önfeledt nevetés hiánya, a kiüresedett csend némasága. Jóval később értettem csak meg, mennyi mindent őrzött még a lelkében, de mire elég érett lettem ahhoz, hogy számtalan kérdést tegyek fel, már nem tudtunk beszélgetni.

Apai nagyanyám közel száz évvel ezelőtt olyan életszemlélettel bírt, ami a nők nagy többségének még ma is kihívást jelent.
Fiatalon házasodott, fiatalon is szült, nem sokkal ezután pedig olyan lépésre szánta el magát, ami akkoriban egy nő részéről gyakorlatilag elfogadhatatlan volt. Nem volt hajlandó eltűrni férje kicsapongásait, a méltatlan bánásmódot, a nőiségében, anyaságában megalázott feleség szerepét, így hát kitessékelte őt a közös életükből. Vállalta, hogy egyedül neveli a gyermekét... 1925-ben. Elképzelni sem tudom, mit élhetett át akkoriban, csak annyit tudok, évekre volt szüksége, hogy újra képes legyen valakit közel engedni magához. Így talált rá a szerelem, és így lett egy osztrák vendégmunkás az én drága nagyapám. Amikor apám is jelezte
érkezését, valahogy rendezni kellett a dolgokat.

Abban a korban elképzelhetetlen volt, hogy egy nő válást kezdeményezzen. A hatályos törvények nem adták meg neki ezt a jogot, ezért nagyanyámnak nem volt más választása, mint felkeresni a férjét, és valahogy egyezségre jutni, hogy végre törvényes hitvese legyen a nagyapámnak. Annak ellenére, hogy éveken át még csak nem is találkoztak, a férje hallani sem akart a válásról. Így aztán házasságuk – papíron továbbra is fennmaradt, miközben nagyanyám már rég egy másik férfival élt együtt. Ebbe a kapcsolatba érkezett meg apám, aki születése után hat évig élvezhette a család nyújtotta biztonságot.

A háború kitörésekor nagyapám negyvennyolc órát kapott, hogy elhagyja az országot. Szerette volna, ha mindannyian mennek, de a bizonytalan politikai helyzetben nagyanyám nem vállalta a kitelepülést. És, bár ezúttal nem teljesen a saját választása volt, ismét egyedülálló nő lett, immáron két fiúgyermekkel és a háború borzalmaival. Végül évtizedek teltek el, mire újra találkozhattak.

Felnőttként sokszor elgondolkodtam, vajon hányan súgtak össze
a háta mögött, hányan tettek rá megalázó megjegyzéseket, hányan kurvázták le csak azért, mert nem simult bele mindabba, ami a társadalom többsége által megszokott és általánosan elfogadott volt. Kellő tartással és önbecsüléssel lépett át azokon a társadalmi szabályokon, amelyek a nőket súlyos korlátok közé kényszerítették. Kortársai többségét valószínűleg majd szétvetette az irigység, a düh, mert nagyanyám példája saját kiszolgáltatott sorsukra, megalázottságukra és egyben gyávaságukra is emlékeztette őket.

Azt is láthattam a családomban, mivé válhat a női erő adománya, ha nem tudunk méltó módon bánni vele. Nem tartott rövid ideig, és nem volt fájdalommentes, de azt hiszem, megtanultam, hogy a velünk született eredendő erő hogyan szolgál, és hogyan pusztít.

A metamorfózis ritkán kíméletes, és nem volt ez másként az én életemben sem. Karcos, igazságtalanságokra kihegyezett érzékeim sokszor zavarba ejtették a környezetemet. A lelkem mélyén mindig is biztos voltam benne, hogy nőnek lenni sokkal többet jelent annál, mint amit a kultúra a maga nem túl széles vásznú képernyőjén elénk tár. Biztos voltam benne, hogy a nőiség sokkal több ennél a kivetített, elvárásokkal teli, élettelen állóképnél.

Igyekeztem mindig meghallani a bensőmből fakadó, hol csendesebb, hol erőteljesebb hangokat, amelyek sokszor kérdések formájában bukkantak fel.Éreztem, szüntelenül üvölt bennem valami, hogy észrevegyem, hogy rátaláljak. Nem engedett megalkudni, én pedig eldöntöttem, hogy teljes lényemmel fogok élni!

Ki kellett bontanom a bennem élő eredendő szégyent, hogy aztán később lépésről lépésre felválthassa a felfedezés öröme, a rácsodálkozás a nőiség varázsa, ereje, szépsége, amelyet fokról fokra megtapasztaltam, és amely végül mély tiszteletet ébresztett bennem.

Így tudott kibomlani az eredendő erő. Ma már nagyon büszke vagyok arra, hogy nőnek születtem, hogy nőként élhetek, nőként lehetek jelen ebben a fájdalmas-gyönyörűen változó korban. A felfedezés, a kaland nem ért véget, addig tart, amíg lélegzem.

Megtanultam, ha vágyom valamire, ha el akarok érni valamit – bármi legyen is az –, akkor nem kifogásokat kell keresnem, nem másokat kell hibáztatnom, hanem cselekednem kell. Ennyi. Ez a titok. Tenni azt, ami belőlem, a lényem mélyéből fakad, és ha ehhez arra van szükség, akkor szembemenni az egész világgal. Teljesen mindegy, hogy 1925-öt vagy 2017-et írunk!

Megtanultam azt is, hogy teljes mértékben lényegtelen, mit vár el a társadalom, milyen korban élünk, mely szabályokat illene vakon követnünk, mit kíván meg a rend,hol a nő helye,mi a dolga. Egyszerűen nem számít!

Elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy életem nagyon fontos éveit nagyanyám mellett tölthettem! A mai napig merítek az emlékéből, a vele töltött időszak mozzanataiból, élete történetéből, és közben tudom, hogy ez az örökség felelősséggel is jár. Ami engem illet, nem élhetek méltatlanul, mert beszennyezném mindazt, amiért ő már megküzdött.

Mia vagyok. A nevem azt jelenti rebellis...lázadó. Ez a lázadás jelenti számomra az inspirációt. Emlékezni segít... Emlékezni az Aranykorra, melyet nem a történelem könyvek lapjai, hanem kollektív emlékezetünk, lelkünk mélye rejt.
Az Aranykor - belső Alkímia.
A feminin erő mélységbe hív, kifürkészni a lélek, a világ titkait, élni a belső Alkímiát, felfedezni az Aranykor esszenciáját, amelyre mindannyian kiéheztünk az elmúlt századokban.

Read More

TUDTAD, HOGY A CSEKKEK BEFIZETÉSE A NŐISÉG EGYIK "LEGNAGYOBB ELLENSÉGE"? NE AGGÓDJ, HA NEM! VAGYUNK MÉG NÉHÁNYAN ILYEN "TUDATLANOK"! :)

Belefutottam ma egy cikkbe,  vagy nem is tudom mibe...
Mindenesetre arcunkba kapunk egy felsorolást, mint a nőiség – idézem: „legnagyobb ellenségei.”
Több évtizednyi kutatás, és a könyvem megírása után, rájöttem, vakon bolyongok! Na de ma aztán, jól "megvilágosodtam", mert végre itt van valaki, aki tudja  a tutit!

Többek között azt is megtudtam, - Urak, nagyon figyeljetek! -
hogy a csekk befizetése egyáltalán nem nőies, az a férfi dolga!
A nőiség kérdését, amint azt érzékelhetjük, „valódi mélységeiben” érintő írás még számtalan „jó tanácsot” fogalmaz meg. Tulajdonképpen elég drámai, de kalandoroknak azért bátran ajánlom egy kis sírva röhögésre!
Nem, nem mondom meg, melyik oldalon! :) Elég könnyű lesz megtalálni!

Néhány ellenpont azért felmerült bennem…

1. Nők, ha csapatjátékot játszanak, azzal csak kompenzálnak. Üdvözítő lenne például, ha a cikkíró is elgondolkodna, ő vajon mit kompenzál?

2. A csúnya beszéd és a nők… hát, bazd meg, erre mit mondhatnék?

3. SENKI ne akarja eldönteni, hogy egy nő mekkora felelősséget vállal – az adott nőn kívül persze – és végképp senki ne akarja pozicionálni a nők képességeit!

4. Ami szerény személyemet illeti, úgy tűnik elég nagy a baj!
Rendszeresen én fizetem be ugyanis a csekkeket. Sok mindent meg tudok szerelni sőt, saját szerszámosládám is van (sic)!
Néhány éve a párom megajándékozott egy szexi kalapáccsal - tényleg szexi! A nyele tűzpiros, nagyon finom tapintású borítással, hogy is mondjam… olyan „nőies”, a feje meg funkcionális kalapácsfej! Mondjuk fát vágni tényleg nem szoktam, de csak a központi fűtés miatt. Jön a meleg, amikor kell.

5. "Ne akarj független lenni, egy nő akkor boldog, ha társra talál."Nagyszerű, hogy végre valaki megmondja a tutit, van valaki ezen a meggyötört bolygón, aki megingathatatlanul tudja, mitől boldog a nő! A magam részéről mondjuk, elég nagylány vagyok már, hogy eldöntsem, emberi, női mivoltomat pusztán egy férfi relációjában kívánom definiálni, - ahogy azt a jó öreg vallások is hosszú ideje elvárják - avagy más számpontok is szerepet játszhatnak. Esetleg.
Hogy kinek mit jelent, a szabadság, a függetlenség? Na, azt jó volna minden ember - nő és férfi - szabad döntésére bízni.

6. Elégedettség… Teljesen egyetértek! Ugyanis a fentiek ellenére kurvára elégedett vagyok!

Ah, erről majdnem megfeledkeztem:
 
Nőknek férfias sportokat sem ildomos űzni - mert nem nőknek való. Logikus, nem?
Na, most a hosszútávfutás – a nagyon hosszútávfutás! – az minek minősül?
Nem tudom eldönteni, hogy így harminckét év után abbahagyjam-e?  Mondtam fentebb, hogy nagy a baj velem!

Egyébként e csodás műben nem kevés ellentmondás szerepel:

„A legtöbb nő azt gondolja, hogy akkor lesz erős, ha a fájdalmait elrejti és csak a boldogságról beszél. Bízz meg egy családtagodban, akivel a fájdalmas dolgokról is beszélhetsz, nem kell mindig csak a jóról beszélni, attól még erős maradsz.”

Na de nézzük csak:

"A nő vidám és szeretetteljes."
"A siránkozás egyáltalán nem nőies."

Hát, erre eddig nem is gondoltam! Akkor vajon férfias?
Ha már ilyen bátran osztogatjuk a princípiumokat…

Ja, igen: "Filmezés, alvás, vásárlás, ne vond meg magadtól ezeket a dolgokat."

UTÁLOK VÁSÁROLNI!!! Igen, ruhát is! Cipőt meg főleg! A piacozástól frászt kapok – bocs, hogy nem ez a kedvenc időtöltésem, majd dolgozom az ügyön, hátha…
Tudatlan egy nőstény vagyok, na!

Sajnos nem találtam a szerző nevét… Persze, lehet, hogy ez az én hibám!

Ha megtaláltad az eredeti cikket és ezzel a kis olvasgatással sikerült feldobni az estédet, vagy kellően lesokkolódtál, akkor javaslom, hogy keress értelmes? intelligens? haladó gondolkodású? írásokat! Pl.:

Sheryl Sandberg: Dobd be magad!
Marija Gimbutas bármelyik könyve (sajnos csak angol nyelven elérhetőek))
Jack Holland: Nőgyűlölet
Merlyn Stone: When God was Woman (angol nyelven)
Kende B. Hanna: A kisemmizett férfinem
Carol Leonard - Elizabeth Davis: Életkör
(és persze másokat)

Aztán a saját könyvem:

Eredendő Erő - Nők a XXI. században (Gondolatok, interjúk) Megtalálod az oldalon: KLIKK IDE

Nem, nem mondom meg a könyvemben a tutit, nincs nálam a bölcsek köve sem, ahogy egyikünknél sincs. Viszont inspirálni szeretnélek, hogy merj kérdezni, önálló gondolatokat megfogalmazni. Arra biztatni, hogy merj erőt meríteni, kilépni az idejétmúlt, elhasználódott sémákból, hogy találd meg NEKED mit jelent a nőiség, a Te nőiséged!

Read More

HISZEM, HOGY A NŐI LÉT MAGA A VÁLTOZÁS KULCSA!

Hiszem, hogy mi vezetjük át a társadalmat, a szükségszerű átalakulás időszakán,
de azt is tudom, hogy eközben nem követhetjük el ugyanazt a hibát, amit a férfiak ellenünk, nők ellen elkövettek!

Az erőnk SOHA nem származhat a másik – a férfi – elnyomásából, mert azzal nem változást, hanem ismét csak egy „hatalomátvételt” teremtenénk.

A maszkulin erő végtelenül eltorzult az elmúlt korszakokban, ahogy a feminin is.
A férfi ádáz harcba kezdett a nő ellen, a nő pedig megadásba, vagy a túlélésért, a saját személyének létjogosultságáért folytatott küzdelembe menekült. Harcot vívunk egymással ma is.
Közben pedig rengeteg harag, fájdalom, szégyen ivódott belénk, elveszítettük az önazonos életre való törekvés igényét. Nők és férfiak egyaránt.
A két minőségnek az átalakulás során össze kell érnie, egymásba kell formálódnia.
Senki nem lehet erős olyan áron, hogy valaki mást elgyengít!

Nekünk nőknek kell visszahoznunk azokat az értékeket, melyeknek hiánya kritikus állapotba sodorta az emberiség egészét. A női minőség felszabadulása az emberiség jövőjének záloga.
A spiritualitásunk tesz képessé arra, hogy megéljük a létezés különböző aspektusait, hogy teljessé tegyük az életet, és lényünk tiszta esszenciájával legyünk jelen.
Ezt úgy tehetjük meg a legkönnyebben, ha jóval nagyobb teret engedünk az érzéseinknek, megérzéseinknek, a női természetünknek. Kapcsolatot ápolunk belső világunkkal, mely az öröm és jóllét forrása. Így válunk szabaddá, önazonossá.

Az önazonosság – az én megfogalmazásomban – azt jelenti, hogy az ember őszintén él. Így lehetünk szabadok, így bontakozhatnak ki értékes, mély emberi kapcsolataink, és így formálódik a lelkünk csillogó gyémánttá. Clarissa Pinkola Estés arra figyelmeztet, hogy a különböző sémáknak és elvárásoknak való megfelelés gúzsba köti egész lényünket. Egyetértek! Ha teret engedünk a megfelelésnek, mi magunk tartjuk fenn testünk, lelkünk béklyóit. Nem ez a szabadulásunk útja!

A nők eredendően erőteljesek. Lényük messzemenő ajándékokat rejt magában, melyet a világ még mindig igyekszik megtagadni.

1. Ott kezdd az önazonos életet, ahol éppen tartasz!

Nem azon múlik, hány tanfolyamot végeztél, milyen papírokat szereztél eddig és hány képzésre, oklevélre akarsz még szert tenni. Azt a pillanatot várni, hogy „igen, most kész vagyok” – teljesen értelmetlen!
Az a pillanat ugyanis soha nem jön el… Pusztán elménk sóvárgó, biztonságot hajszoló késztetései helyezik ki valahová a jövőbe azt az idealizált, tökéletesnek tűnő pillanatot, mely valójában nem létezik.

2. Bátorságra kell szert tenned, hogy merj kockázatot vállalni!

Senkitől nem várhatsz engedélyt! Sőt! Lesznek jónéhányan, akik minden erejükkel szeretnének majd eltántorítani. Egyszerűen azért, mert mindennemű változás kényelmetlen a számukra. Főleg a tiéd. Azt szeretnék, hogy Te is olyan légy, mint ők, mint amilyen eddig voltál. Na, pont ez a szemlélet az, amely mindent merevvé, élettelenné akar formálni. Mert stabilitását a mozdulatlanság illúziójába helyezi. De mi tudjuk, hogy az élet áramlik, ha akarjuk, ha nem - szerencsére!
Az áramlás pedig változást hoz. Születést, halált és megújulást.

3. El kell kötelezned magad az élet, - a tudatos, eleven élet - és önmagad mellett!

A nő szenvedélye egész lényét betölti. Pedig generációk során át arra nevelték, hogy rettegjen a saját természetétől, szégyellje mindazt, ami benne természetszerűleg adott. Megtanították, hogy hallgasson és idomuljon.

Ebből kell kilépned! Ebből kell kilépnünk mindannyiunknak!

A patriarchális szemlélet volt az, amely azt a megfoghatatlan, vadnak és nyersnek tűnő anyagot – ami a nő eredendő lényege - olyan puhára rágta, hogy aztán könnyen hozzáidomuljon bármely más formához, és kellően kontrollálható legyen.
És ezt a szemléletet lassan mi nők is magunkévá tettük...

Idővel elveszítettük az arról való tudást, hogy képesek vagyunk a fizikai és szellemi síkokon is jelen lenni. Hogy eredendő természetünk energiát és változást teremt. Hogy a női minőségünkből fakadó gondoskodó és tápláló szerep szívünket és tudatosságunkat érzékennyé tette a létezés különböző szintjei iránt.

Mindez feledésbe merült, mert a túlélésért kellett küzdenünk. És sokunknak még ma is kell. Sokan közülünk még ma is erőszak és elnyomás áldozatai a családon belül és a társadalomban is. Hosszú időre elvesztünk a fájdalom és a félelem útvesztőiben.

A mindennapi élet káosza, fojtogató, monoton rohanása elvezethet bennünket egy törésponthoz. És általában ez az a pont, ahol rájövünk, nem a saját életünket éljük, az idomulásnál, a szimpla vegetálásnál sokkal többre vágyunk.

Most, amikor egy új korszak pillanatait éljük, megtanulunk emlékezni – ha úgy döntünk persze!
Ha elköteleződünk önmagunk mellett, az átmenet ösvénye fokról fokra bontakozik a lépteink alatt, hogy elvigyen a tágasságba, ahol a női természet, a sok ezer éve megtagadott női erő, a szívből fakadó ősbizalom köszönthet ránk.

4. Élnünk kell a női körök nyújtotta támogató erővel!

„Egyébként azt is gondolom, hogy egyre többen ráéreznek, jobb lenne összetartani. Itt Budapesten is egyre több női kör szerveződik, valami megindult és ez nagyon szuper! Jó lenne, ha minél érzékenyebben, együtt érzőbben tudnánk odafordulni egymáshoz.” (Virág)
/Havasi Mia: Eredendő Erő – Nők a XXI. században (Gondolatok, interjúk) – részlet/

5. Meg kell tanulnunk erőszak nélkül kifejezni a véleményünket, az érzéseinket!
Lehet, hogy nem leszünk majd népszerűek, de nem is ez a cél. Nem a simulékonyság, a hazudozás, hanem az autentikusság. Mert ez fog erőt adni, ezzel a jelenléttel formálódunk mi magunk és a környezetünk is.
Ha szükséges radikális döntést hozunk és lépünk, mert nem képviselhetünk tovább olyan dolgokat, amely értékrendünktől teljesen távol áll.

Fáradságos, gyönyörű úton járunk, és közben egyetlen pillanatra sem felejthetjük el, hogy a valódi vezetők nem akarnak birtokolni, nem akarnak uralkodni…az autentikusságuk teszi őket hitelessé, nem pedig az arrogancia!

A felnyíló ösvényen bár mindannyiunknak önállóan kell végigmenni, élvezhetjük a női körök támogató, megtartó erejét!
Így tudjuk visszavenni kreatív, sokszínű énünket, így formálódunk újra hiteles vezetőkké.
Ha ezt megértjük, kiteljesedünk, elevenné válunk, képesek leszünk saját egyedi természetünket megélni és képesek leszünk átvezetni a társadalmat a változás időszakán.
Ez mindannyiunk közös érdeke.

Read More

MÉRT OLYAN FÉLELMETES MÉG MA IS A NŐ VELESZÜLETETT, TERMÉSZETES EREJE ÉS SZABADSÁGA?

Az erő - nők és férfiak személyiségében is -  könnyen elfajulhat... így születik az erőszak. DE! Alapvetően minden lány és asszony a zsigereiben hordozza. Egyszerűen erősnek születik és ez nem is történhet másként! Testében életet hordoz, világra segít, táplál véd! Erejének elevensége, áramló dinamikája van. Ahogy magának az életnek is.
Saját döntése, hogy önnön teremtőerejével, testével, érzelmeivel, gondolataival mihez kezd!

A patriarchális rendszerek írmagjában akarták kioltani ezt az életerőt, mert úgy vélték, a férfira nézve a nő önállósága jelenti a legnagyobb veszélyt.
Sokan ma is úgy vélik.
(A patriarchális jelző ezúttal nem kizárólag a férfiakat jelenti, mert a nők közül is sokan idomulnak ehhez a szemlélethez!)

De miért vagyunk ennyire megrémülve – még mindig – a nő szabadságától? Egyáltalán, miért gondoljuk, hogy az erő kizárólag egy férfi kiváltsága lehet?

Ha nagyon röviden válaszolnék, azt mondanám, azért, mert a férfiak többsége, saját erejét csakis egy nő „gyengeségének” a tükrében tudja megélni. Legalábbis ezt hiszi – még ma is, 2017-ben!

Egész egyszerűen erre vagyunk kondicionálva és még ma is ebben az ideában ringatózunk. A férfiminőség még mindig abban véli felfedezni önnön erejét, ha kiköveteli magának, hogy a nő eljátssza a „gyenge, elveszett teremtményt”, mert hát ugye „ilyen a természete”.

Értem én ezt, nagyon is! Sokkal egyszerűbb ez így, mintsem elindulni egy egyéni úton, a saját belső ösvényen, lerombolni évezredes hazugságokat, téveszméket, vállalkozni egy szokatlan kalandra, felfedezni, mit is jelent a férfierő.
Felismerni, hogy a férfi ereje nem születhet meg a nő elnyomásából, a női lét korlátozásából, valóban fájdalmas lehet.

Az a gond a fent említett és máig tartó agresszív követeléssel, hogy nem veszi figyelembe a nő valódi természetét. Kizárólag sémákban gondolkodik, miszerint a nő: „szelíd, alázatos, finom, lágy”, stb.
Én úgy mondanám, hogy a nő ilyen IS lehet!

Hol, hogyan kezdődött ez a torzulás, amellyel az egész emberiség óriási értékeket veszített?

Joseph Campbell mítoszkutató sorait idézem:

„Az Istennő-központú művészeti leletekben feltűnő hiánnyal bír a hadviselés, illetve a férfi dominancia. Ezt a kultúrát az orosz sztyeppéről érkező, indoeurópai nomád népek szállják meg, imádva Villámistenüket, Perunt, a Harcost, aki esőt hoz a legelőkre, aki izmos karjával, villámló kalapácsával formálja az Univerzumot. De hogyan formálta? Elvette a burjánzó völgyeket, az istennő fehér templomait – ahol még a legsötétebb időkben is Ő uralkodott évezredeken át –, teljes falvakat, nyüzsgő ünnepségeket, a mitológiákat, a női rugalmasságot, az asszonyaik hajlékony szépségében örömet lelő művészeket, a tűz körül hajlongó végtagok táncát... és eldöntötte, hogy tökéletessé teszi őket.
Összetörte valamennyit. Fegyverek és szekerek nélkül, melyekkel megvédhették volna magukat – elhagyatottan táncoltak Perun zenéjére. Földre hulló lantok lüktetése, nők és gyermekek hangos kiáltása, mely úgy hangzik, akár a fuvola éles sikolya, koponyák néma puffanása a templom padlózatának ellenében és mindig ugyanaz a csendes refrén: imádságban felfelé forduló szemek, megfagyott, utolsó tekintetek. (...) Az uralom nem csak földrajzi volt: vállalati, katonai, és családszerkezetek is átvették a hierarchikus, patriarchális, indoeurópai értékeket.”
(Idézet a könyvemből: Eredendő Erő – Nők a XXI. században (Gondolatok, interjúk)

Azok a nők, akik fel merik rúgni a hagyományokat, akik nem asszisztálnak tovább a patriarchális „rend” álomképeihez, nagyon könnyen megkapják a „férfias” – és ennél sokkal cifrább – jelzőket.

Deniz Gamze Ergüven török rendezőnő Mustang c. filmje érzékletesen mutatja be, hogyan akarjuk még ma is megtörni a fiatal lányokat. Nemcsak a filmben, de a „civilizált” nyugati világban is így mennek a dolgok hosszú idő óta. Szégyenteljes, ahogy mi nők is bőszen asszisztálunk ehhez.
Kevés anya meri arra biztatni a lányát, hogy önmaga legyen.
Még mindig arra neveljük őket, hogy "gyengék, támogatásra szorulnak, vigyázniuk kell, félniük kell” – gyakorlatilag mindentől.
Pedig ahogy Papp Eszter írja: Minden nő szilaj paripának születik! Így igaz!

Nem lehet tovább elfojtások, hazugságok között élni,
sem nőnek, sem férfinak.
Ez a tény, és a változás égető szükséglete egyéni és társadalmi szinten is fájdalmas felismeréseket hoz.

Nézzünk egy példát, hová vezethet az örökös elfojtás:

Több, mint húsz évnyi házasság… a férj súlyos szorongásos tünetekkel kerül kórházba, azonban minden lelete rendben.  Mi mást lehet ilyenkor tenni, mint nyugtatókat felírni.
Hát, magam is tudom, elég macerás a tünetek mögötti okok feltárása…
Azért kliensemmel megkíséreljük:

„Amikor elvettem feleségül, olyan - jó értelemben vett – egyszerű, vidéki lány volt. Még a csekkeket is én fizettem be helyette. Ma meg mindenben ellentmond, feszült, türelmetlen, nem tudunk beszélgetni. Elmagányosodtunk egymás mellett…”

A nő, aki húsz évig csendben volt, eddig bírta az „engedelmességet”.
Hányszor osztották meg velem női klienseim, a férjük által feltett kérdést:

„Mi történt veled, eddig olyan engedelmes voltál! Most meg válni akarsz?”

Bennünket, nőket hosszú idő óta arra ösztönöznek, hogy lemondjunk a személyes autoritásunkról, arról az életerőről, amely születésünknél és női mivoltunknál fogva, természetszerűleg adott, arról a bölcsességről, amely létünk sajátja, és ami az elmúlt néhány évezredben majdnem teljes egészében feledésbe merült.

A jelen társadalom végtelenül arrogáns, ugyanakkor kétségbeesett és dühös. Nincs párbeszédre való hajlandósága, nincs problémamegoldó készsége, és senkitől nem retteg jobban, mint azoktól, akik nem simulnak bele az elvárásokba. Agressziója van, amely látszólagos erőfölénnyel akarja maga alá gyűrni a nőt, még mindig!

Talán mert nehéz elfogadnia, hogy természetes, egészséges valójukban:

A nő árad, a férfi birtokol.

A támadó, területszerző, birtokló energia az, amely az elmúlt évezredekben óriásira duzzadt, amely nem valódi erőt, hanem erőszakot jelent, és amelynek – ha tetszik, ha nem - át kell formálódnia!
Nekünk, nőknek - ebben a változásban óriási szerepünk van!

A férfierő elveszítette támogató, megtartó jellegét. Elbirtokolta azt az alapvető törvényt, miszerint minden ember életében, döntéseiben szabad.
Saját céljainak megfelelően tette alárendeltté a nőket, a természetet, a társadalmat.
Az az évezredeken át tartó átélés, hogy mi nők nem vagyunk egyenlő értékűek és egyenlő esélyűek – még ma sem! – többek között ez táplálja tudattalanul is a nemek közötti ellenállást, ellenérzést és bizalmatlanságot.

Tudom, hogy, mi nők is nagyon félünk a változástól, attól hogy csalódást okozunk a barátainknak, a családunknak, a felénk közvetített kimondott vagy kimondatlan elvárásoknak.
Igyekszünk kifejleszteni magunkban azokat a minőségeket, amelyek a társadalom elvárásai szerint értéket képviselnek – keményen dolgozni, hozni a számokat, produktívnak lenni, nem foglalkozni az érzelmekkel, nem hisztizni – hogy csak néhányat említsek.

Az egyensúlyra való törekvés, a párbeszéd fontossága, a nagylelkűség, a másik ember tisztelete szinte nevetség tárgya lett. Alapfélelmünk a bűntudat, a szégyen, amiatt, hogy nem felelünk meg.

És egy percig se gondoljuk, hogy ezek az alapfélelmek csak a nőben élnek! Mert az agresszió előretörésével mindannyian rengeteget veszítettünk, mindannyian elfojtások között éltünk hosszú-hosszú időn át.

Tony Porter egy előadásán így vázolja fel röviden az évezredek óta fennálló „rendet”:

A férfiakat arra nevelték, hogy legyenek erősek, bátrak dominánsak, semmi fájdalom, semmi érzelem – a haragot kivéve. És természetesen semmi félelem! Egyébiránt pedig a férfi az úr, nem a nő! A nőnek pedig egész egyszerűen csak engedelmeskedni kell, és csinálni, amit a férfi mond. A férfi felsőbbrendű, erős, a nő gyenge, kevesebbet ér, vagy éppen a férfi tulajdona, akár a ház. Egy tárgy. Főként szexuális tárgy.

Majd így folytatja:

„Nem baj, ha a férfiak nem lesznek basáskodók, nem baj, ha vannak érzelmeik és rendben van, ha egyenlőségre törekednek. Jó, ha teljes emberré válnak!
Az én felszabadulásom, mint férfi, az önök, mint nők felszabadulásához van kötve.”

Read More

A NŐI VÉR AZ ÉLET FOLYTONOSSÁGÁNAK ESSZENCIÁJA - gondolatok az olasz törvénytervezet kapcsán.

A minket körülvevő környezet és a korszellem fontos szerepet játszik abban, hogyan viszonyulunk a vérzéshez. A patriarchátus előtti időkben – de néhány indián és ausztrál bennszülött törzsnél még napjainkban is – a menstruációt lelki-szellemi jelenségnek tekintették, (és tekintik) egy olyan különleges állapotnak, ahol megtörténik a szent világokba való belépés. A nők ciklusa egyszerre volt tiszteletet parancsoló és félelmetes, de felismerték óriási jelentőségét. És ismerték a női vér gyógyító erejét. Úgy vélték, hogy a menstruáció az egész törzs számára előnyökkel jár, mert a menstruáló nők a víziók, álmok világából érkező útmutatásokat adhatnak át a közösségnek.

Valaha – és néhány helyen még ma is - a Holdsátor biztosította a menstruáló nőnek az elvonulás lehetőségét. Alma Gottlieb és Thomas Buckley antropológusok kutatásaik során arra a megállapításra jutottak, hogy a patriarchális szemlélet előtérbe kerülésével ennek a hagyománynak a félreértelmezése vezetett el a menstruáló nő elkülönítéséhez.
A zsidó hagyomány szerint a nő tisztátalan, és aki megérinti maga is azzá válik. A görög és római korokban úgy vélték, hogy a menstruáló nőtől megsavanyodik a bor, elpusztul a gabona, a gyümölcs éretlenül hullik le a fáról, sőt még az éles acél is tompává válik. Mekkora erőt tulajdonítottak a női vérnek és milyen hatalmas félelem övezte!

A nő testében évtizedeken át zajló hónapról hónapra megtörténő hullámzás, egy egyedülálló ajándék, amely létünk kiváltsága. Minden egyes ciklus alatt lehetőségünk van a fény és árnyék közötti áramlásra, minden egyes hónap végigvezet bennünket az élet, halál, megújulás ciklusán, amikor pedig megfogan a gyermekünk, fejlődésnek indul bennünk egy új élet, testünk minden egyes sejtje ennek a csodának rendelődik alá. Óvja, védi, táplálja. A vérzés nem kizárólag biológiai folyamat, lelki, szellemi utazás a bölcsesség, az érés útján.

Ezeket a gondolatok a könyvemben is megosztom a kedves olvasókkal.
Amiért most mindezt felelevenítem az olasz kormány új törvénytervezete, miszerint fontolóra veszik, hogy „fizetett szabadságot biztosítanak a fájdalmas menstruációtól szenvedő nőknek”. Nem állnak ezzel egyedül a világban… Kína, Japán, Dél-Korea területein, vagy néhány magáncég, mint pl. a Nike esetében is ez már működő gyakorlat.

Sokan vitatják ennek a tervezetnek a hasznosságát, pl. diszkriminációra, a bérek közötti különbségek legalizálására vagy arra gondolva, hogy a munkáltatóknak jó ürügyet szolgáltat majd, miért alkalmaznak az eddiginél is kevesebb női munkaerőt. Az olasz Marie Claire „a haladás és társadalmi fenntarthatóság zászlóvivőjeként” üdvözli a tervezetet.
Ugyanakkor Miriam Goi feminista író attól tart, „ahelyett, hogy a menstruáció körüli tabuk ledőlnének, még jobban elmélyül az a sztereotípia, hogy a nők a menstruáció ideje alatt fokozottabban érzékenyek”.

A magam részéről úgy gondolom, hogy ettől a ténytől nem kellene félnünk, és főleg nem kellene szégyellnünk! Nem az a cél, hogy a menstruáció alatt úgy tegyünk, mintha minden a megszokott kerékvágásban zajlana, mert nem úgy zajlik, és ez egyáltalán nem valami szégyenteljes dolog. Minél inkább titkolózunk, bosszankodunk vagy utálkozunk  a ciklusunk miatt, annál több szenvedést generálhatunk önmagunknak.

Ha egy kicsit fontolóra vesszük, mit is jelent valójában a menstruáció – mert, ahogy fentebb láttuk, a sztereotípiáknál azért jóval többet rejt magában – akkor elindulhatunk abba az irányba, hogy újra megtanulunk élni a vérünk nyújtotta lehetőségekkel.
Úgy gondolom egy ilyen rendelettel is támogatnánk, hogy a nők visszataláljanak a saját testükhöz, hogy élni tudjanak a menstruáció nyújtotta előnyökkel és ne csak nyűgnek gondolják azt.
Ha még tovább gondolkodom, abban reménykedem, hogy a nem túl távoli jövőben újra létrejöhetnek olyan közösségi terek, ahol a menstruáló nők egymással lehetnek, vagy épp elvonulhatnak a mindennapok zajától egy biztonságos térbe, ha arra vágynak. Eljöhet újra az az idő, hogy ne kelljen magyarázkodnunk azokon a bizonyos napokon, hogy szó nélkül visszahúzódhassunk, vagy kimehessünk a természetbe, felkészülhessünk a következő ciklusra. Kiegyensúlyozottabbá és egészségesebbé válhatunk, ami nemcsak ránk, de a társadalom által elvárt teljesítményünkre, jelenlétünkre is elkerülhetetlenül visszahat.
Nem kell úgy tennünk, mintha mi is férfitestben léteznénk! Nem kell eljátszanunk, hogy a hormonális csúcsok és mélypontok nem érintik a hangulatainkat, hogy az esetleges fájdalom nem gyötri meg a testünket.
De minél inkább úgy akarunk tenni, mintha a vérzésünk nem is létezne, és nőként ugyanúgy akarunk működni, mint egy férfi, a menstruációnk annál több kellemetlenséget okozhat.

Ha mi magunk megtanuljuk tisztelni a saját folyamatainkat, ha képesek vagyunk meglátni testünk működésének a csodáját, vissza tudjuk nyerni az ebben rejlő erőt, és lassan a környezet is reagál majd egy elfogadóbb, megértőbb hozzáállással.
Nem az elrejtés vagy eltitkolás lehetőségein kell gondolkodnunk!

Bár nem várható el a férfiaktól, hogy megértsék a hormonális csúcsok és mélypontok közötti ingadozást, de az igenis elvárható, hogy tiszteljék a női test működését!
Korunk társadalmában akkor vagy elismert, ha éppen termelsz vagy csinálsz valami fontosat. A menzesz időszakában azonban egy ettől teljesen eltérő állapotot élünk meg. Ha követjük a természetes ritmusunkat, akkor befelé figyelünk, visszahúzódunk, vagy éppen csendes magányunkban alkotunk. A nőket gyakorta éri az a vád, hogy a vérzés ideje alatt mindent túlreagálnak, hisztisek. Talán azért is van ez így, mert lényük rejtett zugaiban pontosan érzik, hogy valami nagyon mást kellene éppen csinálniuk. A táblázatok és jelentések sokasága elveszíti fontosságát, mert belülről valami egészen más feszít… Persze, hogy feszültek vagyunk, amikor szembemegyünk a saját természetünkkel!

Arra pedig, hogy „minek erről beszélni, nagyanyáink sem verték nagydobra, mégis jól megvoltak”, azt tudom mondani, hogy azért nem beszéltek róla, mert szégyenkeztek, nem pedig azért mert „jól megvoltak”. Ugyanis az egész jelenség tabu volt, - és gyakorlatilag még ma is az - ahogy a testiség maga.
Egykoron a menstruációt virágzásnak hívtuk, idővel azonban elhittük, hogy a vérünk mocskos, ahelyett, hogy ma is az élet folytonosságának szent esszenciájaként tekintenénk rá. Nem figyelünk az üzenetekre – magunkról, a környező világról – a vérünkkel áramló bölcsességet szinte teljesen elveszítettük.

Hogy milyen hitrendszerek, gondolatok övezik a nők vérzését, az nagymértékben hatással lesz arra  is, hogyan éli meg a nő saját ciklusát - szenved tőle, avagy áramlik vele.
Egy biztos, ha testi folyamatainkat – vérzés, várandósság, szülés, menopauza - a maguk természetességében élhetjük át, sokkal kevesebb szenvedést okozunk magunknak.

Nem gondolom, hogy pusztán azért, mert generációk sora szégyenben élt, itt és most nekünk is így kellene tennünk. Nem gondolom, hogy nőként, bármilyen témában is a titkolódzást, tabusítást kellene erősítenünk!

Nagyon sok mindennek kell még változnia az emberek gondolkodásában, értékítéletében. Változásra van szükség a társadalmi színtéren, hogy a női vér, a nő érzelemvilága ne tabu, gúny vagy idétlen viccelődés tárgya legyen, a magam részéről pedig üdvözlök minden olyan kezdeményezést, amely erre lehetőséget nyújthat. 

Read More