MÉRT OLYAN FÉLELMETES MÉG MA IS A NŐ VELESZÜLETETT, TERMÉSZETES EREJE ÉS SZABADSÁGA?

Az erő - nők és férfiak személyiségében is -  könnyen elfajulhat... így születik az erőszak. DE! Alapvetően minden lány és asszony a zsigereiben hordozza. Egyszerűen erősnek születik és ez nem is történhet másként! Testében életet hordoz, világra segít, táplál véd! Erejének elevensége, áramló dinamikája van. Ahogy magának az életnek is.
Saját döntése, hogy önnön teremtőerejével, testével, érzelmeivel, gondolataival mihez kezd!

A patriarchális rendszerek írmagjában akarták kioltani ezt az életerőt, mert úgy vélték, a férfira nézve a nő önállósága jelenti a legnagyobb veszélyt.
Sokan ma is úgy vélik.
(A patriarchális jelző ezúttal nem kizárólag a férfiakat jelenti, mert a nők közül is sokan idomulnak ehhez a szemlélethez!)

De miért vagyunk ennyire megrémülve – még mindig – a nő szabadságától? Egyáltalán, miért gondoljuk, hogy az erő kizárólag egy férfi kiváltsága lehet?

Ha nagyon röviden válaszolnék, azt mondanám, azért, mert a férfiak többsége, saját erejét csakis egy nő „gyengeségének” a tükrében tudja megélni. Legalábbis ezt hiszi – még ma is, 2017-ben!

Egész egyszerűen erre vagyunk kondicionálva és még ma is ebben az ideában ringatózunk. A férfiminőség még mindig abban véli felfedezni önnön erejét, ha kiköveteli magának, hogy a nő eljátssza a „gyenge, elveszett teremtményt”, mert hát ugye „ilyen a természete”.

Értem én ezt, nagyon is! Sokkal egyszerűbb ez így, mintsem elindulni egy egyéni úton, a saját belső ösvényen, lerombolni évezredes hazugságokat, téveszméket, vállalkozni egy szokatlan kalandra, felfedezni, mit is jelent a férfierő.
Felismerni, hogy a férfi ereje nem születhet meg a nő elnyomásából, a női lét korlátozásából, valóban fájdalmas lehet.

Az a gond a fent említett és máig tartó agresszív követeléssel, hogy nem veszi figyelembe a nő valódi természetét. Kizárólag sémákban gondolkodik, miszerint a nő: „szelíd, alázatos, finom, lágy”, stb.
Én úgy mondanám, hogy a nő ilyen IS lehet!

Hol, hogyan kezdődött ez a torzulás, amellyel az egész emberiség óriási értékeket veszített?

Joseph Campbell mítoszkutató sorait idézem:

„Az Istennő-központú művészeti leletekben feltűnő hiánnyal bír a hadviselés, illetve a férfi dominancia. Ezt a kultúrát az orosz sztyeppéről érkező, indoeurópai nomád népek szállják meg, imádva Villámistenüket, Perunt, a Harcost, aki esőt hoz a legelőkre, aki izmos karjával, villámló kalapácsával formálja az Univerzumot. De hogyan formálta? Elvette a burjánzó völgyeket, az istennő fehér templomait – ahol még a legsötétebb időkben is Ő uralkodott évezredeken át –, teljes falvakat, nyüzsgő ünnepségeket, a mitológiákat, a női rugalmasságot, az asszonyaik hajlékony szépségében örömet lelő művészeket, a tűz körül hajlongó végtagok táncát... és eldöntötte, hogy tökéletessé teszi őket.
Összetörte valamennyit. Fegyverek és szekerek nélkül, melyekkel megvédhették volna magukat – elhagyatottan táncoltak Perun zenéjére. Földre hulló lantok lüktetése, nők és gyermekek hangos kiáltása, mely úgy hangzik, akár a fuvola éles sikolya, koponyák néma puffanása a templom padlózatának ellenében és mindig ugyanaz a csendes refrén: imádságban felfelé forduló szemek, megfagyott, utolsó tekintetek. (...) Az uralom nem csak földrajzi volt: vállalati, katonai, és családszerkezetek is átvették a hierarchikus, patriarchális, indoeurópai értékeket.”
(Idézet a könyvemből: Eredendő Erő – Nők a XXI. században (Gondolatok, interjúk)

Azok a nők, akik fel merik rúgni a hagyományokat, akik nem asszisztálnak tovább a patriarchális „rend” álomképeihez, nagyon könnyen megkapják a „férfias” – és ennél sokkal cifrább – jelzőket.

Deniz Gamze Ergüven török rendezőnő Mustang c. filmje érzékletesen mutatja be, hogyan akarjuk még ma is megtörni a fiatal lányokat. Nemcsak a filmben, de a „civilizált” nyugati világban is így mennek a dolgok hosszú idő óta. Szégyenteljes, ahogy mi nők is bőszen asszisztálunk ehhez.
Kevés anya meri arra biztatni a lányát, hogy önmaga legyen.
Még mindig arra neveljük őket, hogy "gyengék, támogatásra szorulnak, vigyázniuk kell, félniük kell” – gyakorlatilag mindentől.
Pedig ahogy Papp Eszter írja: Minden nő szilaj paripának születik! Így igaz!

Nem lehet tovább elfojtások, hazugságok között élni,
sem nőnek, sem férfinak.
Ez a tény, és a változás égető szükséglete egyéni és társadalmi szinten is fájdalmas felismeréseket hoz.

Nézzünk egy példát, hová vezethet az örökös elfojtás:

Több, mint húsz évnyi házasság… a férj súlyos szorongásos tünetekkel kerül kórházba, azonban minden lelete rendben.  Mi mást lehet ilyenkor tenni, mint nyugtatókat felírni.
Hát, magam is tudom, elég macerás a tünetek mögötti okok feltárása…
Azért kliensemmel megkíséreljük:

„Amikor elvettem feleségül, olyan - jó értelemben vett – egyszerű, vidéki lány volt. Még a csekkeket is én fizettem be helyette. Ma meg mindenben ellentmond, feszült, türelmetlen, nem tudunk beszélgetni. Elmagányosodtunk egymás mellett…”

A nő, aki húsz évig csendben volt, eddig bírta az „engedelmességet”.
Hányszor osztották meg velem női klienseim, a férjük által feltett kérdést:

„Mi történt veled, eddig olyan engedelmes voltál! Most meg válni akarsz?”

Bennünket, nőket hosszú idő óta arra ösztönöznek, hogy lemondjunk a személyes autoritásunkról, arról az életerőről, amely születésünknél és női mivoltunknál fogva, természetszerűleg adott, arról a bölcsességről, amely létünk sajátja, és ami az elmúlt néhány évezredben majdnem teljes egészében feledésbe merült.

A jelen társadalom végtelenül arrogáns, ugyanakkor kétségbeesett és dühös. Nincs párbeszédre való hajlandósága, nincs problémamegoldó készsége, és senkitől nem retteg jobban, mint azoktól, akik nem simulnak bele az elvárásokba. Agressziója van, amely látszólagos erőfölénnyel akarja maga alá gyűrni a nőt, még mindig!

Talán mert nehéz elfogadnia, hogy természetes, egészséges valójukban:

A nő árad, a férfi birtokol.

A támadó, területszerző, birtokló energia az, amely az elmúlt évezredekben óriásira duzzadt, amely nem valódi erőt, hanem erőszakot jelent, és amelynek – ha tetszik, ha nem - át kell formálódnia!
Nekünk, nőknek - ebben a változásban óriási szerepünk van!

A férfierő elveszítette támogató, megtartó jellegét. Elbirtokolta azt az alapvető törvényt, miszerint minden ember életében, döntéseiben szabad.
Saját céljainak megfelelően tette alárendeltté a nőket, a természetet, a társadalmat.
Az az évezredeken át tartó átélés, hogy mi nők nem vagyunk egyenlő értékűek és egyenlő esélyűek – még ma sem! – többek között ez táplálja tudattalanul is a nemek közötti ellenállást, ellenérzést és bizalmatlanságot.

Tudom, hogy, mi nők is nagyon félünk a változástól, attól hogy csalódást okozunk a barátainknak, a családunknak, a felénk közvetített kimondott vagy kimondatlan elvárásoknak.
Igyekszünk kifejleszteni magunkban azokat a minőségeket, amelyek a társadalom elvárásai szerint értéket képviselnek – keményen dolgozni, hozni a számokat, produktívnak lenni, nem foglalkozni az érzelmekkel, nem hisztizni – hogy csak néhányat említsek.

Az egyensúlyra való törekvés, a párbeszéd fontossága, a nagylelkűség, a másik ember tisztelete szinte nevetség tárgya lett. Alapfélelmünk a bűntudat, a szégyen, amiatt, hogy nem felelünk meg.

És egy percig se gondoljuk, hogy ezek az alapfélelmek csak a nőben élnek! Mert az agresszió előretörésével mindannyian rengeteget veszítettünk, mindannyian elfojtások között éltünk hosszú-hosszú időn át.

Tony Porter egy előadásán így vázolja fel röviden az évezredek óta fennálló „rendet”:

A férfiakat arra nevelték, hogy legyenek erősek, bátrak dominánsak, semmi fájdalom, semmi érzelem – a haragot kivéve. És természetesen semmi félelem! Egyébiránt pedig a férfi az úr, nem a nő! A nőnek pedig egész egyszerűen csak engedelmeskedni kell, és csinálni, amit a férfi mond. A férfi felsőbbrendű, erős, a nő gyenge, kevesebbet ér, vagy éppen a férfi tulajdona, akár a ház. Egy tárgy. Főként szexuális tárgy.

Majd így folytatja:

„Nem baj, ha a férfiak nem lesznek basáskodók, nem baj, ha vannak érzelmeik és rendben van, ha egyenlőségre törekednek. Jó, ha teljes emberré válnak!
Az én felszabadulásom, mint férfi, az önök, mint nők felszabadulásához van kötve.”

Read More

A NŐI VÉR AZ ÉLET FOLYTONOSSÁGÁNAK ESSZENCIÁJA - gondolatok az olasz törvénytervezet kapcsán.

A minket körülvevő környezet és a korszellem fontos szerepet játszik abban, hogyan viszonyulunk a vérzéshez. A patriarchátus előtti időkben – de néhány indián és ausztrál bennszülött törzsnél még napjainkban is – a menstruációt lelki-szellemi jelenségnek tekintették, (és tekintik) egy olyan különleges állapotnak, ahol megtörténik a szent világokba való belépés. A nők ciklusa egyszerre volt tiszteletet parancsoló és félelmetes, de felismerték óriási jelentőségét. És ismerték a női vér gyógyító erejét. Úgy vélték, hogy a menstruáció az egész törzs számára előnyökkel jár, mert a menstruáló nők a víziók, álmok világából érkező útmutatásokat adhatnak át a közösségnek.

Valaha – és néhány helyen még ma is - a Holdsátor biztosította a menstruáló nőnek az elvonulás lehetőségét. Alma Gottlieb és Thomas Buckley antropológusok kutatásaik során arra a megállapításra jutottak, hogy a patriarchális szemlélet előtérbe kerülésével ennek a hagyománynak a félreértelmezése vezetett el a menstruáló nő elkülönítéséhez.
A zsidó hagyomány szerint a nő tisztátalan, és aki megérinti maga is azzá válik. A görög és római korokban úgy vélték, hogy a menstruáló nőtől megsavanyodik a bor, elpusztul a gabona, a gyümölcs éretlenül hullik le a fáról, sőt még az éles acél is tompává válik. Mekkora erőt tulajdonítottak a női vérnek és milyen hatalmas félelem övezte!

A nő testében évtizedeken át zajló hónapról hónapra megtörténő hullámzás, egy egyedülálló ajándék, amely létünk kiváltsága. Minden egyes ciklus alatt lehetőségünk van a fény és árnyék közötti áramlásra, minden egyes hónap végigvezet bennünket az élet, halál, megújulás ciklusán, amikor pedig megfogan a gyermekünk, fejlődésnek indul bennünk egy új élet, testünk minden egyes sejtje ennek a csodának rendelődik alá. Óvja, védi, táplálja. A vérzés nem kizárólag biológiai folyamat, lelki, szellemi utazás a bölcsesség, az érés útján.

Ezeket a gondolatok a könyvemben is megosztom a kedves olvasókkal.
Amiért most mindezt felelevenítem az olasz kormány új törvénytervezete, miszerint fontolóra veszik, hogy „fizetett szabadságot biztosítanak a fájdalmas menstruációtól szenvedő nőknek”. Nem állnak ezzel egyedül a világban… Kína, Japán, Dél-Korea területein, vagy néhány magáncég, mint pl. a Nike esetében is ez már működő gyakorlat.

Sokan vitatják ennek a tervezetnek a hasznosságát, pl. diszkriminációra, a bérek közötti különbségek legalizálására vagy arra gondolva, hogy a munkáltatóknak jó ürügyet szolgáltat majd, miért alkalmaznak az eddiginél is kevesebb női munkaerőt. Az olasz Marie Claire „a haladás és társadalmi fenntarthatóság zászlóvivőjeként” üdvözli a tervezetet.
Ugyanakkor Miriam Goi feminista író attól tart, „ahelyett, hogy a menstruáció körüli tabuk ledőlnének, még jobban elmélyül az a sztereotípia, hogy a nők a menstruáció ideje alatt fokozottabban érzékenyek”.

A magam részéről úgy gondolom, hogy ettől a ténytől nem kellene félnünk, és főleg nem kellene szégyellnünk! Nem az a cél, hogy a menstruáció alatt úgy tegyünk, mintha minden a megszokott kerékvágásban zajlana, mert nem úgy zajlik, és ez egyáltalán nem valami szégyenteljes dolog. Minél inkább titkolózunk, bosszankodunk vagy utálkozunk  a ciklusunk miatt, annál több szenvedést generálhatunk önmagunknak.

Ha egy kicsit fontolóra vesszük, mit is jelent valójában a menstruáció – mert, ahogy fentebb láttuk, a sztereotípiáknál azért jóval többet rejt magában – akkor elindulhatunk abba az irányba, hogy újra megtanulunk élni a vérünk nyújtotta lehetőségekkel.
Úgy gondolom egy ilyen rendelettel is támogatnánk, hogy a nők visszataláljanak a saját testükhöz, hogy élni tudjanak a menstruáció nyújtotta előnyökkel és ne csak nyűgnek gondolják azt.
Ha még tovább gondolkodom, abban reménykedem, hogy a nem túl távoli jövőben újra létrejöhetnek olyan közösségi terek, ahol a menstruáló nők egymással lehetnek, vagy épp elvonulhatnak a mindennapok zajától egy biztonságos térbe, ha arra vágynak. Eljöhet újra az az idő, hogy ne kelljen magyarázkodnunk azokon a bizonyos napokon, hogy szó nélkül visszahúzódhassunk, vagy kimehessünk a természetbe, felkészülhessünk a következő ciklusra. Kiegyensúlyozottabbá és egészségesebbé válhatunk, ami nemcsak ránk, de a társadalom által elvárt teljesítményünkre, jelenlétünkre is elkerülhetetlenül visszahat.
Nem kell úgy tennünk, mintha mi is férfitestben léteznénk! Nem kell eljátszanunk, hogy a hormonális csúcsok és mélypontok nem érintik a hangulatainkat, hogy az esetleges fájdalom nem gyötri meg a testünket.
De minél inkább úgy akarunk tenni, mintha a vérzésünk nem is létezne, és nőként ugyanúgy akarunk működni, mint egy férfi, a menstruációnk annál több kellemetlenséget okozhat.

Ha mi magunk megtanuljuk tisztelni a saját folyamatainkat, ha képesek vagyunk meglátni testünk működésének a csodáját, vissza tudjuk nyerni az ebben rejlő erőt, és lassan a környezet is reagál majd egy elfogadóbb, megértőbb hozzáállással.
Nem az elrejtés vagy eltitkolás lehetőségein kell gondolkodnunk!

Bár nem várható el a férfiaktól, hogy megértsék a hormonális csúcsok és mélypontok közötti ingadozást, de az igenis elvárható, hogy tiszteljék a női test működését!
Korunk társadalmában akkor vagy elismert, ha éppen termelsz vagy csinálsz valami fontosat. A menzesz időszakában azonban egy ettől teljesen eltérő állapotot élünk meg. Ha követjük a természetes ritmusunkat, akkor befelé figyelünk, visszahúzódunk, vagy éppen csendes magányunkban alkotunk. A nőket gyakorta éri az a vád, hogy a vérzés ideje alatt mindent túlreagálnak, hisztisek. Talán azért is van ez így, mert lényük rejtett zugaiban pontosan érzik, hogy valami nagyon mást kellene éppen csinálniuk. A táblázatok és jelentések sokasága elveszíti fontosságát, mert belülről valami egészen más feszít… Persze, hogy feszültek vagyunk, amikor szembemegyünk a saját természetünkkel!

Arra pedig, hogy „minek erről beszélni, nagyanyáink sem verték nagydobra, mégis jól megvoltak”, azt tudom mondani, hogy azért nem beszéltek róla, mert szégyenkeztek, nem pedig azért mert „jól megvoltak”. Ugyanis az egész jelenség tabu volt, - és gyakorlatilag még ma is az - ahogy a testiség maga.
Egykoron a menstruációt virágzásnak hívtuk, idővel azonban elhittük, hogy a vérünk mocskos, ahelyett, hogy ma is az élet folytonosságának szent esszenciájaként tekintenénk rá. Nem figyelünk az üzenetekre – magunkról, a környező világról – a vérünkkel áramló bölcsességet szinte teljesen elveszítettük.

Hogy milyen hitrendszerek, gondolatok övezik a nők vérzését, az nagymértékben hatással lesz arra  is, hogyan éli meg a nő saját ciklusát - szenved tőle, avagy áramlik vele.
Egy biztos, ha testi folyamatainkat – vérzés, várandósság, szülés, menopauza - a maguk természetességében élhetjük át, sokkal kevesebb szenvedést okozunk magunknak.

Nem gondolom, hogy pusztán azért, mert generációk sora szégyenben élt, itt és most nekünk is így kellene tennünk. Nem gondolom, hogy nőként, bármilyen témában is a titkolódzást, tabusítást kellene erősítenünk!

Nagyon sok mindennek kell még változnia az emberek gondolkodásában, értékítéletében. Változásra van szükség a társadalmi színtéren, hogy a női vér, a nő érzelemvilága ne tabu, gúny vagy idétlen viccelődés tárgya legyen, a magam részéről pedig üdvözlök minden olyan kezdeményezést, amely erre lehetőséget nyújthat. 

Read More

"MEGHALNI AKARNI IS SZABAD..." (Interjúrészlet - Anna)

Kép: Pinterest

Két és fél évvel ezelőtt pajzsmirigyrákot diagnosztizáltak nálam, a pajzsmirigyemet teljes egészében eltávolították. Műtét közben lebénultak a hangszalagjaim és a gégém is. Ez azzal járt, hogy újra kellett tanulnom levegőt venni, enni, inni, köhögni, tüsszenteni.
A daganat eltávolítása utáni napon egy életmentő műtétre volt szükség, hogy levegőt kapjak, mert a hangszalagok olyan állásban bénultak le, hogy nem jutottam oxigénhez. Elveszítettem a hangomat, de pár hónap alatt újratanultam beszélni is.

Az első műtét után másfél évvel egy újabb műtét következett, ahol a nyirokmirigyekből vettek ki áttéteket. Ekkor a nyakam, a bal vállam és a bal karom bénult le, szinte teljesen. Innen álltam talpra. Mára már visszajött a hangom, a nyakam, karom, vállam is működik, rendszeresen futok, újra masszírozok, tudok táncolni, ellátom a gyerekeimet, egyszóval élem az életem. Ennyit a fizikai részről.

Lelkileg a teljes kétségbeesést éltem át, úgy éreztem, hogy egész egyszerűen feladom, nem akarok életben maradni. Igazából hárman voltatok, akik meg tudtatok ebben tartani, hagytátok, hogy ezt érezzem. Mindenki más a felelősségérzetemre, a gyerekeimre meg minden másra hivatkozott. Hányszor hallgattam, hogy mennyire erős vagyok, miközben mindenkit a francba kívántam!

Azt a felfoghatatlan és végtelen elfogadást, hogy: „ha meg akarsz halni, mi akkor is itt vagyunk veled”, azt hármatoktól kaptam meg. Veletek azt éreztem, hogy mindent szabad, hogy bármit érezhetek, és nem azért, mert nektek mindegy lenne, mi lesz velem.
Paradox módon éppen ezáltal tapasztaltam meg, hogy fontos vagyok. Mert akár még ezt is szabad! Meghalni akarni is szabad, meghalni is szabad, mert szeretünk annyira, hogy tiszteletben tartjuk a döntésed, szeretünk annyira, hogy nem erőltetünk rád mást.
És pont ez mozdított meg bennem valamit, pont ez adott kezdetben erőt, hogy mégiscsak akarjak legalább egy kicsit életben maradni.

Aztán jött egy olyan időszak, amely felkavaróan új élmény volt, és végtelen belső nyugalmat adott. Megjelent bennem a Tanú vagy a Megfigyelő, tulajdonképpen nem is tudom, hogy nevezzem. Megjelent bennem valaki, aki mindent csak úgy csendben konstatált: „meg akarsz halni? Hm. Jó. Nincs levegőd, nincs hangod, majdnem meghaltál. Hm. Jó.” Egy semleges, de egyáltalán nem lemondó hang, aki néha visszakérdezett és mindenre csendben bólintott.

Ott feküdtem abban a kurva kórházban, éreztem, ahogy az ereimben tombol a szteroid – annyi gyógyszert nyomtak belém, hogy szinte kiszorította az ereimből a vért –, nem tudtam megmozdulni, animális hangok törtek fel kontrollálhatatlanul a torkom mélyéről, félrenyeltem, fulladtam, képtelen voltam bármire, és közben azt éreztem, hogy minden rendben van. A halál annyira közel került hozzám, hogy minden félelmetességét elveszítette.

(…)

Nagyon sok erőt adott, és azt gondolom, hogy gyógyított az, ahogy összeálltak körülöttem az emberek. Előtte volt egy képem magamról; annyit tudtam, hogy van egy-két ember, akinek fontos vagyok, és hogy viszonylag sokan kedvelnek. Elég nagyhangú vagyok, tolom magam előre a világban, az emberek pedig észrevesznek, reagálnak. Szóval volt egy ilyen felszínes állapot, amitől nem kellett rendszeresen azt éreznem, hogy utálnak, de ennyi, ennél nem több.

(…)

A kórházban fekve azon gondolkodtam, hogy vajon megérdemlem én ezt?
Az az érzés, hogy szerethető vagyok, lassan elkezdett beszivárogni a bőröm alá.

Később elkezdtem egyéni és csoportos terápiára járni, amit szintén felajánlásként kaptam. Minden megtapasztalásom ellenére visszajutottunk az alapkérdéshez: mitől félek jobban, attól, hogy meghalok, vagy attól, hogy életben maradok? Hosszú időn keresztül attól féltem jobban, hogy életben maradok.
De ez már a múlt!

Teljes interjú a könyvben: A KÖNYV

Read More

TAVASZ - A TŰZ EREJE, A TŰZ MESÉJE

Kipattannak a rügyek, a magok áttörik a föld páncélját, hogy a fényben növekedésnek induljanak. Tavasszal ébredezik a Tűz ereje, hogy fényével, melegével betöltse a földi a világot.

A Tűz mozgásra, aktivitásra inspirál. Ahogy elmerülünk a Nap vagy akár egy gyertya lángjának a fényében megérezhetjük, hogyan kapcsolódik a belső lángunk a külső fénnyel. Talán eláraszt bennünket a melegség, az életerő új aspektusa, talán feléled bennünk a teremtés iránti vágy és mellé a kitartás. Talán merünk most álmodni… vágyni és aztán megvalósítani.

A Tűz az átalakító és tápláló erő, a megtisztulás és regeneráció lehetősége. Ott él a lelkünkben, segít, hogy tenni tudjunk, hogy harcoljunk azért, amit tiszta szívünkkel igaznak hiszünk. Ő a változás, a kreativitás, a motiváció, a megvalósulás előtti inspiráció pillanata, a lendület, az érzékiség és szenvedély csillogó magja.

Az Istennő termékenységének egyik erőteljes szimbóluma.

Ugyanúgy megtaláljuk a féktelen gyűlölet és harag, ahogy a boldogság és szeretet mögött.

A Tűzzel bánni nagy felelősség. Nem kedveli a határokat, könnyen kitör, és pusztító tombolásba kezd.

Nem tűri meg a félelmet, ahogy a kételyeket sem.

A Tűz szava – MERNI.

A Tűz legendája

Valamikor réges régen – nem lobogott tűz a Földön. Az emberek tanakodtak, nem tudták hogyan kellene megszerezni. Végül aztán mindannyian egyetértettek abban, hogy el kell menni a jóistenhez és el kell kérni tőle a tüzet.
Igen ám, de a jóisten nagyon messze lakik. Vajon ki vállalja ezt a hosszú utat?
Sorra megkérték a nagy madarakat, de azok elutasították őket. A közepes méretű madarak sem vállalták a küldetést. Még a pacsirta is nemet mondott a kérésükre.
Az emberek tárgyaltak, tanakodtam, a kis ökörszem csendesen figyelt, mígnem aztán egyszer csak megszólalt:
„Mivel senki nem vállalja, ezért én magam megyek” – mondta az apró madár.
„De te nagyon kicsi vagy, rövidek a szárnyaid is! Belehalnál a fáradtságba, mielőtt célhoz érsz! –mondták az emberek.
„Akkor is megpróbálom!  Ha útközben meg is halok, annál rosszabb már úgysem történhet!” – válaszolta a bátor kis ökörszem.
Így hát felrepült a magas égbe, és annyira jól gazdálkodott az erejével, hogy hamarosan eljutott a jóistenhez.
Meglepődött a teremtő, amikor meglátta a kicsinyke madarat! Megpihentette a fáradt kis ökörszemet a térdein, de a tüzet azért igencsak vonakodott nekiadni.
„Megégeted magad, mielőtt elérnéd a Földet.” - mondta az úr, a madárka azonban hajthatatlan volt.
„Rendben van! Megadom, amit kérsz, de kérlek, ne siess, ne kapkodj, ha túl gyorsan repülsz, felgyulladnak a tollaid.” – mondta a jóisten.
Az apró kis ökörszem megígérte, hogy körültekintő lesz, és boldogan repült a Föld felé.
Amíg messze járt visszafogta magát, nem sietett, de ahogy közelebb ért és lejjebb ereszkedett észrevette, hogy az emberek mind őt várják, szólongatják., izgatottságában pedig akaratlanul is felgyorsította a sebességét.
És akkor megtörtént, amire a jóisten figyelmeztette: elhozta és átadta ugyan az embereknek a

Read More

A NŐI KÖRÖK EREJÉRE TALÁN MA NAGYOBB SZÜKSÉGÜNK VAN, MINT EDDIG BÁRMIKOR!

Mint annyi mindenre, ma már arra vonatkozóan is rendelkezésünkre áll néhány tanulmány, hogy a nőknek valóban szüksége van a női közösségre. Persze úgy vélem, a női körök támogató ereje túlmutat a hormonok inspirálta táncon, de tény, hogy biológiánk és pszichológiánk egységet alkot. Nézzük most először – mit mond a tudomány?

Amikor stresszhatás ér bennünket bekapcsol az „üss vagy fuss” válaszadás.
Nőkben és férfiakban egyaránt jelentős hormonális változások történnek, megemelkedik pl. a cortisol-szint, és fokozódik az oxytocin termelés is, de míg a férfiak magas tesztoszteron szintje csökkenti az oxytocin hatását, - ezért általában agresszióval reagálnak – addig a nők távolabb tudják tartani maguktól az „üss vagy fuss” választ, mert a fokozott oxytocin termelés arra készteti őket, hogy védjék a gyermekeiket és más nőkkel közösséget alkossanak. Amikor összegyűlnek a nők, még több oxytocin termelődik, ami segíti a stresszel való megküzdést és a megnyugvást.
Dr. Laura Klein és Shelly Taylor ezt „tend and befriend” válasznak nevezi, ami nagyjából annyit tesz, hogy „óvj és támogass”.
A stresszkutatás hosszú időn keresztül a férfiakra összpontosított. Shelly Taylor szerint azért, mert úgy vélték, hogy a női ciklus hormoningadozásai befolyásolják a nők válaszreakcióit.
Míg a férfiak tesztoszteron termelése csökkenti, a nők ösztrogén termelése fokozza az oxytocin nyugtató hatását.
Mindez közrejátszik abban, hogy a férfiak agresszióval, a nők pedig a közösség támogatása iránti igénnyel reagálnak.
(forrás: UPLIFT)

Az ősi törzsek nőtagjai bensőséges közösségekben éltek egymással. Megosztották a feladatokat, a gyermekek gondozását és bizonyos időszakonként lehetőségük volt elvonulni a Holdkunyhókba, ahol csak és kizárólag egymással lehettek.
Ma sokkal elszigeteltebben élünk. Elmagányosodtunk, felszínes kapcsolatokba bocsátkozunk, sokszor egyedül küzdünk a mindennapok kihívásaival és rivalizálunk… sajnálatos módon egymással is.
Talán egymással leginkább? Egy interjúalanyom így fogalmaz:

„Fontosnak tartom, hogy beszélgessünk a problémákról, nehézségekről. Próbáljunk meg kialakítani olyan kört, ahol mi nők összejövünk, ahol meg lehet ezeket osztani, mert így sokkal könnyebb. (…) Nagyon rossz látni, hogy a lányok sokszor egymás ellen fordulnak. Amikor ismeretlenül egymásra néznek az utcán, valamiféle ellenséget látnak egymásban, vetélytársat. Ez annyira szörnyű!

Nők vagyunk, szükségtelen, hogy férfias attitűddel, férfiak által írt szabályok szerint játsszunk! Itt az idő, hogy visszavegyük nőiségünk színpompás virágait és ehhez szükségünk van egymásra!
Hosszú időre kirekesztettük az életünkből ezt a gyógyító, erőt adó, támogató női testvériséget.

A női körökben megélhetjük az összetartozást, egyfajta érzelmi biztonságot – meglátnak, meghallgatnak és megértenek bennünket. Ez a nők egyik természetes adottsága – az odafigyelés. Lehet, hogy nem értünk mindenben egyet, de mégis megértenek és támogatnak, hogy azok lehessünk, akik vagyunk, hogy elvárások helyett merjünk a szívünkből dönteni. Kaphatunk egy biztonságos támogatást. Ez egy megtartó erő… tudni, hogy a nővéreink velünk vannak.
Ez a nők ösztönös természete: támaszt nyújtani. Egészséges lélek esetén énünk természetes adottsága az érintés képessége, és az együttérzés is.
A csoport nem garantálja a konfliktusmentességet és az a jó, ha a konfliktuskerülést sem.
Nyílt, őszinte kommunikációra van szükség – egy olyan biztonságos térre, ahol ítélkezés nélkül bármi megosztható, ahol megtanulhatjuk, hogy a miénkkel ellentétes álláspont, az nem a személyünk elutasítása, pusztán csak eltérő nézőpont és vélemény.

„Egyébként azt is gondolom, hogy egyre többen ráéreznek, jobb lenne összetartani. Itt Budapesten is egyre több női kör szerveződik, valami megindult és ez nagyon szuper! Jó lenne, ha minél érzékenyebben, együtt érzőbben tudnánk odafordulni egymáshoz.” (Virág)

A közösség nem a társ helyett, főleg pedig nem ellene van. Sőt! Az a tapasztalatom, ha valaki egy női kör tagja, annak  a párkapcsolata is kiegyensúlyozatabbá válik.

























Fotók forrása: Pinterest

Read More

"A MONOGÁMIA EGY DÖNTÉS..." (Interjúrészlet - Szilvi)

Volt egy krízis a kapcsolatotokban, még a gyermekek érkezése előtt, de szétválás helyett elindult egy gyönyörű virágzás, ami mind a mai napig tart. Összeházasodtatok, gyermekeitek lettek, és szerelmesebbek vagytok, mint valaha!

Bár nem lépett be a kapcsolatunkba, de felbukkant egy harmadik személy. Három éve voltunk akkor együtt. Tulajdonképpen hálás is lehetek az akkori tapasztalatnak, mert nagyon sok mindent tanultam belőle. Megtanultam például, hogy senki nem a tulajdonom. Akkoriban egy egész világ dőlt össze bennem. Az a rózsaszín, habos-babos mese, amit kislányként megálmodik az ember, az összeomlott.

Bemocskolta a kapcsolatunkat, mert megtetszett neki egy másik nő, és bármennyire is emancipáltnak gondoltam magam, teljesen letört, hogy most már nem én kellek, nem őszinte velem, hogy tudta megtenni stb. De senki nem a tulajdonom és senkitől nem várható el, hogy a nap minden órájában ugyanolyan rajongással szeressen. Mindenki annyit ad, amit adni tud, azt el lehet fogadni jó szívvel, de a szeretet nem lehet elvárás. Ehhez kellett ez az élmény. És aztán sikerült továbblépnünk, de ehhez nagyon sokat beszélgettünk.

Ma már úgy gondolom, az ember nem a monogámiára lett megteremtve. Ebben teljesen biztos vagyok még akkor is, ha a férjem mellett nem volt párhuzamos kapcsolatom senkivel. Nem azért, mert nem volt rá vágyam, hanem azért, mert így döntöttem. Mi azért vagyunk együtt, mert úgy döntöttünk, hogy egymást választjuk. Nem azért, mert soha az életben nem fogok megkívánni más embert.

A monogámia egy döntés, nem a természetünkből fakadó állapot. Ez egy kompromisszum, vagy sokkal inkább választás. Semmiképpen nem érzem lemondásnak! Van egy szerető kapcsolatunk, persze addig, amíg másként nem döntünk, mert bárki, bármikor szerelmes lehet és dönthet úgy, hogy mégis mást választ, és ezt el kell tudni fogadni. Ez egy bizalom, amelyet odaadok a másiknak.

Az én véleményem az, ha más emberekkel is intim viszonyba kerülök, az nem valósítható meg érzelmek nélkül – számomra legalábbis nem –, viszont akkor megborul az egyensúlya annak a kapcsolatnak, ami köztünk van. Ez a kapcsolat pedig annyira fontos nekem, hogy nem akarom az egyensúlyát megborítani, mert annyira szeretem őt!

Popper Pétertől hallottam valahol, hogy a más emberek iránti vágyaink olyanok, mint az elsuhanó madárraj. Kérdés, hogy elkezdjük-e etetni a madarakat, vagy hagyjuk őket tovasuhanni. Én úgy döntöttem, nem etetem őket. Megnézem őket, örülök, hogy jöttek és engedem őket elmenni.

A kapcsolatunk nagyon mély! Ő a lelki társam, és abból nem lehet kettő. Ide nem fér be más, és nem is akarom, hogy bejöjjön más, mert nem érzem, hogy szükségem lenne rá, mindent megkapok, semmilyen értelemben nem vagyok kielégületlen. Ez egy véd- és dacszövetség. Nem jelent lemondást, hogy nem tudok hetente összefeküdni valaki mással.

Ha intim viszonyba kerülnék a férjemen kívül bárkivel, akkor mindattól eltávolodnék, ami van, hisz nem tudnék nem eltávolodni. Pontosan tudom, hogy ez addig tart, amíg mindketten így akarjuk. Ha nem így lesz, akkor majd reagálunk a kialakult helyzetre, és ha kell, elengedjük egymást. Az is lehet, hogy egyszer valamelyikünk elkezdi etetni azokat a madarakat, de az egy másik helyzet lesz, és majd megoldjuk valahogy, majd meghozzuk azt a döntést, amit meg kell hoznunk.

KÖNYVRENDELÉS - KLIKK AZ ALÁBBI LINKRE:

Eredendő Erő - Nők a XXI. században (Gondolatok, interjúk)

 

Read More

AZ IZLANDI RENDELET KAPCSÁN - MIÉRT KELT FÉLELMET A NŐK EGYENJOGÚSÁGA MÉG NAPJAINKBAN IS?

Kép forrása: Pinterest

Izland azt tervezi, hogy 2022-re a nemek bérezése közötti különbség.
 „… nem szimplán előírják a nőknek járó, férfiakkal azonos bérezést, hanem számon is kérik majd ezt a cégeken, akiknek maguknak kell majd bizonyítaniuk a szabályok betartását.”

Az az egyik perverzióm, hogy szeretek a  hozzászólások között "csemegézni" mert nagyon jól tükrözik a közhangulatot. Sok esetben arc és név nélkül „büszkén”, nyersen vállalható egy-egy vélemény… persze vannak, akik arccal, névvel is megteszik.

Az egyik hozzászólás az izlandi rendeletre így hangzott:
„A feminácik nagy örömére.”

Miért irritálják a jelenkor változásai, ahogy ez a rendelet is, a férfiak egy – szeretnék bízni benne, hogy nem túl jelentős – hányadát? Miért fél ennyire a férfiak egy adott csoportja az egyenjogúság kérdésétől?
Ékes példáját láthattuk ennek az EP-ben felszólaló lengyel képviselő Janusz Korwin-Mikke igen gyermetegnek mondható felszólalásában:

https://www.youtube.com/watch?v=aYdviK9617g

Ha abból a tényből indulunk ki, hogy az uralkodó vallás minden egyes korszakban jelentősen meghatározza az adott társadalom szerkezetét, ideológiáját, talán jobban megérthető ez az ellenséges hozzáállás. Talán jobban megértjük, miért van szüksége a férfiaknak arra, hogy biztosak legyenek benne, a nők értéktelenebbek. Ahogy azt a napokban hallhattuk

A patriarchális rendszerek térhódításával elkezdődött a férfi nagyszerűségének litániája.
De miből táplálkozott ez a „nagyszerűség”? Miféle „erő” az, amely kizárólag a másik fél lealacsonyításából, nyílt elnyomásának a gyakorlatából fakad? Tényleg erőként kell definiálnunk azt a jelenséget, mely elvárja az alárendelődést, hogy látszólagos felsőbbrendűségében önmaga előtt tetszelegjen? Nem gondolom! Nem gondolom, hogy a Férfiak számára ez adna erőt - valódi erőt! A férfiak persze már más kérdés...

Az a hamis mítosz, melyet filozófia okfejtések, különböző vallási dogmák és a belőlük fakadó társadalmi normák a férfiakra testáltak éppen leomlóban van.
A lebomlás folyamata során a nők egyre inkább rátalálnak veleszületett erejükre és ezáltal önmagukra. A férfiak és nők azon csoportjai, amelyek képtelenek az evolúciós folyamattal haladni, képtelenek a változásra, a fejlődésre - érthető módon - egyre kétségbeesettebbek és ezáltal egyre agresszívabbak.

A jelenkor társadalmi változásai égetően szükségszerűek, és mindkét nemet érintik. Ezen a változáson együtt kell végigmennünk és nem kisebb dolgot kell megteremtenünk, mint azt, hogy megnézzük, milyen értékeket hordozunk önmagunkban – nők és férfiak egyaránt – és a kölcsönös tisztelet jegyében mit tudunk megteremteni. Együtt.

Akár egyéni életünket, akár a társadalmi viszonyokat tekintve hosszú ideje rójuk ugyanazokat az értelmetlen köröket. Egy evolúciós lépcsőfokra kellene most fellépnünk – együtt.
A fejlődés lényege - minden esetben – meghaladni a régit, az avíttat, az elkopottat. A fejlődés akkor tartható fent, ha képesek vagyunk új struktúrákat és stratégiákat létrehozni. Együtt.

Az a felbomlás, amit jelenleg tapasztalunk egyben egy élhetőbb világ megteremtésének záloga. És ebben nekünk, nőknek óriási szerepet kell vállalnunk.
Bátorságra kell szert tennünk – ahogy tette azt a fenti videóban felszólaló, a lengyel képviselő kirohanására válaszoló - Iratxe García Pérez.
Bátorság kell ahhoz, hogy megkérdőjelezzük a dogmákat, a több ezeréves elnyomást, hogy felülvizsgáljunk egy megszokott értékrendet.

És mindezt önmagunkkal kell kezdenünk! Fel kell tárnunk, miért a gyűlöletből táplálkozunk, miért a másokon való hatalom gyakorlása az egyetlen, - önbecsülést pótolni hivatott - eszközünk. Vagy éppen miért akarunk hangtalanul behódolni…

Bátorságra van szükségünk, hogy felvállaljuk az új kezdetet, és felépítsünk egy szebb, emberibb és boldogabb életet önmagunk és a bennünket követő generációk számára!

Read More